Amikor Mexikóban jártam Mexikóváros egyik gyarmati stílusú városrészében, Coyoacanban, ahol kicsi házikók között sétálgattunk, találtunk egy régi üzletet, nagyon szép régi kávégépeket lehetett látni az utcáról és a jutazsákok, amikben a kávét szállítják, szintén szem előtt voltak. Környékbeliek álltak sorba és nagyon finom illat töltötte be a levegőt. (Máshol egyébként nagyon nagy a forgalom és van olyan városrész is, ami tele van felhőkarcolókkal, ezért igazán jólesett itt erre a nyugalmas kis szigetre rátalálni).
Tehát beálltunk mi is a sorba és kértünk egy „olyat, mint a mellettünk álló bácsi”. Ezt persze mutogatni kellett, mert nem értettek angolul. Megkaptuk és leültünk az üzlet előtti padra, ez ugyanis nem kávézó volt asztalokkal és székekkel, hanem mindenki elvitte a kávéját a kezében.
Mellénk telepedett egy gitáros fiú és elkezdett játszani. Sajnos nem tudtunk beszélgetni vele, mert ő sem beszélt angolul, mi meg nem beszéltünk spanyolul, de megkínáltuk kávéval, majd vettünk magunknak még egy másik kávét és élveztük a napsütést, meg a zenét. A kávénak olyan fenségesen kakaós – fahéjas – csokis íze volt, hogy azóta is azt az édeskés – kesernyés ízt keresem itthon is. Találtam már mexikói kávé néven itthoni kávéházakban hasonlókat, de valahogy mégsem volt ugyanolyan. A minap viszont nagyon megörültem, amikor a Youtube-on keresgélve az alábbi videóra akadtam, és arra gondoltam, hamár nosztalgiázom egy kicsit Mexikóról, akkor kipróbálom a receptet, hátha újra érzhetetem azt a bizonyos ízt.
Sűrített tejet szerezni kicsit macerás volt ugyan, de megérte, mert újra azt éreztem, amit ott a padon a gitárzenét hallgatva. El is hívtam a barátomat, akivel együtt voltunk Mexikóban, mert egyébként is elég régen nem találkoztunk már és ideje volt összefoglalnunk az elmúlt pár évet. Természetesen nem árultam el, hogy meglepetéssel is készülök, csak rutinszerűen feltettem a kérdést, hogy kér-e kávét és igent mondott. Amikor megkóstolta, csak ennyit mondott: Ezt hogy csináltad?
