Kávéklub

Nápolyt látni és meghalni: a híres mondás arra utal, hogy életünk során legalább egyszer muszáj ellátogatnunk ebbe a különleges, dél-olaszországi városba. Nápolyról erősen megoszlanak a vélemények; vannak, akiknek egyáltalán nem nyeri el a tetszését, míg mások első látásra beleszeretnek. Egy dolog azonban mindenki számára vitathatatlan: a nápolyi pizzához és a nápolyi kávéhoz fogható ízélményt nehéz máshol találni. Íme, a kihagyhatatlan kávék a Nápolyba készülőknek!

„De hát ez a főtér!” Értetlenül állok a Piazza del Plebiscitón, Nápoly központjában, kezemben egy gyűrött, fehér cetlivel, amelyen nápolyi ismerősöm félreérthetetlen utasítása áll: „Caffe del Professore, igyál mogyorós kávét. Kihagyhatatlan!”. Bizalmatlan vagyok a városközpontok szívében található „turistahelyekkel” kapcsolatban, de ha ide küldtek, akkor ide ülök be. Különben is, a legjobb pizzériás tipp is telitalálat volt. Leülök és kirendelem a mogyorós kávét. A pincér hamar hozza, a bárokhoz hasonlóan azonnal kell fizetni. A kávé nem túl sok, sűrű és mogyoróbarna, a tetején még sűrűbb, crema réteg. Az illata isteni. Megkóstolom. Nem akarok innen hazamenni!

A legjobb kávézók Nápolyban

Végül mégis haza kellett jönnöm, de alaposan utánanéztem a nápolyi kávézóknak. Nem ért nagy meglepetés: az interneten is a Caffé del Professorét, a mogyorós kávé fellegvárát ajánlják a legtöbben. Emellett érdemes felkeresni a Gran Caffé Gambrinust, amelynek ősét 1860-ban alapították, vagyis pont egyidős Olaszországgal. Az egyik legszebb példája a történelmi, irodalmi kávéházaknak!

A nápolyi mogyorós kávé

Jó hír az, hogy Nápolyban és környékén gyakorlatilag minden bárban hozzájuthatunk a mogyorós kávéhoz, amely a vidék egyik legismertebb ízesített kávékülönlegessége. Egy olyan espressóról van szó, amelyhez mogyorókrémet adnak – innen a krémes, sűrű állag. A mogyorókrémet a Nápoly tartományában termesztett mogyoróból készítik, nagyon finom magában is.

A nápolyi kávé egyébként is nagyon híres, a titok állítólag a különleges keverékekben és a pörkölés optimális eltalálásában rejlik. A jellegzetes, markáns íz eléréséhez egyrészt előszeretettel keverik az arabicát robustával, másrészt általában sötétebbre pörkölik a kávét, mint azt Olaszország többi részén megszokhattuk, így az aromák hangsúlyosabbak. A nápolyi kávé minőségét illetően fontos szerepet kapnak a laikusok számára lényegtelennek tűnő apróságok is: a kávét meleg csészében kell felszolgálni, mert így melegebb marad a kávé, a vizet pedig a kávé előtt illik meginni, előkészítve a terepet a kávéélmény számára, így az ízek jobban elválnak és kiélvezhetők.

A nápolyi kávékultúra

Nápolyra méginkább igaz az, amit az olasz kávéfogyasztási tradícióról már megtanulhattunk: a kávé nem csupán egy egyszerű ital, hanem egy rítus, a társadalmi élet fontos része, a kikapcsolódás, a mindennapi problémáktól való elszakadás, vagy éppen a szórakozás pillanata. Ha pedig valaki kávéra invitál minket, a szűkebb-tágabb társaságát is megosztja velünk. Nem véletlenül Nápolyban született meg a caffè sospeso, vagyis a felfüggesztett kávé hagyománya – erről a suspended coffee világnapja alkalmából már korábban is írtam. December 10-e egyébként az emberi jogok világnapja is, a két megemlékezés nem véletlenül esik egy napra: a nápolyiak számára ugyanis a kávéhoz való jog szinte már az alapvető emberi jogok közé sorolható. :)

A nápolyiak már az 1700-as években naponta legalább egy kávét megittak. Létezik megannyi dal a kávéról (köztük egy valódi óda is), híres filmrészletek, de a legismertebb nápolyi színdarab író tollából még egy kávét magasztaló, csinos kis erkélyjelenet is kipattant.

A híres kávéjelenet Eduardo De Filippo Nápolyi kísértetek című darabjából

Ha jobban megnézzük a képet, De Filippo mellett egy másik nápolyi hírességet is felfedezhetünk. Igen, arról a fura kis szerkezetről van szó, amire az úr mutat. A kiváló kávéőrlemények mellett ugyanis Nápoly egy kávétörténeti felfedezéssel is büszkélkedhet: a caffettiera napoletana (nápolyiul cuccumella) a kotyogós egyfajta korai alternatívája, amely a 19. század elején született meg a dél-olasz városban. Ez az otthoni kávéfőzésre szolgáló, több méretben kapható kis szerkezet négy külön egységből áll: a füllel rendelkező víztartályból, egy félig nyitott, félig lyukacsos tartóból illetve a filterből, amelybe a kávéőrleményt teszik, a tartályból, amelybe a kész kávé kerül és egy kis fogantyús tetőből. A kávéfőző különlegessége, hogy a főzés közben a kész kávé tartályának csőre nem felfelé, hanem lefelé áll. Amikor a víz felforrt, a kávéfőzőt megfordítják, így az őrleményen keresztülfolyó forró vízből nyert kávé az alsó részbe jut. Bár a nápolyi kávéfőzőt időközben felváltotta a gyorsabb és egyszerűbb használatú kotyogós, a cuccumellát a mai napig gyártják mind a hagyományos, retro, mind a modern, designosabb formákban.

Olvass tovább az itáliai kávéról!

A legszebb olasz kávéházak

Ha kávé, akkor Itália

Kinek az érdeme a változatos, sokáig elálló kávé?

Ti hogyan képzeltek el egy 19. századi kávéházat? Bennem az él, hogy a kávézók a polgári társasági élet afféle központjaiként működnek, asztalaiknál művészek, kereskedők és hivatalnokok ücsörögnek egyedül, francia újságokat olvasgatva, vagy éppen csoportokba tömörülve, politikai vagy művészeti eszmecserékbe bonyolódva, forradalmi gondolatokat boncolgatva. Mindenki elegáns, bajuszt visel, pontosan úgy néz ki, mint Petőfi, vagy mint az őszülő-kopaszodó Jókai Mór 60 évesen. Az újságolvasás vagy a társalgás kiegészítőjeként pedig kávét isznak, elegáns csészékből. Pedig a kávéházakban sok más dolog is történt: érdekes, fontos, történelmi események. És nem csak a Pilvaxban.

1896 egy fontos év a magyar történelemben. Sokunknak kapásból beugrik a honfoglalás ezeréves jubileuma, illetve az ehhez kapcsolódó ünnepségsorozat, melynek keretében többek között Pesten átadják a kontinens első földalatti vasútvonalát, a Kisföldalattit. Ekkor nyitják meg a forgalom előtt a Nagykörutat és a Szabadság-hidat is. Mindeközben Hajós Alfréd Athénban, az első újkori Olimpián megnyeri Magyarország első aranyérmét. Majd a másodikat is. Hogy kapcsolódik mindez a kávéhoz? Ugorjunk vissza Budapestre, ahol még egy rendkívül fontos történelmi eseményről kell megemlékeznünk.

Az új Nagykörúton 1896. április 30-án nyitotta meg kapuit a Royal Szálló, amely a millenniumi kiállítás vendégei számára épült, és – mint minden elegáns szállodában – voltak benne szalonok, olvasótermek, éttermek, egy cukrászda és egy kávézó. Alig pár nappal később, 1896. május 10-én épp ez a kávézó adott otthont Magyarország első filmvetítésének. A fél órás mozielőadás a Lumière testvérek megbízásából érkezett Magyarországra, az esemény pedig hagyományt teremtett: a szálló nagytermében ezt követően többször is rendeztek filmvetítéseket. Naponta több előadást tartottak 50 krajcáros belépődíjjal. A vetített kép kezdetben elsődlegesen a nagyvilág szenzációinak olcsó konzervjét jelenti: egzotikus tájakat, nevezetes eseményeket, tréfás jeleneteket és híres szépségeket bemutató képek voltak láthatók a kávéházi műsorokban.

Azt gondolhatjuk, hogy az első vetítéseket követően az emberek örömmel haraptak rá erre a szórakoztató újdonságra. De nem így történt; feltalálni vagy meghonosítani egy találmányt csak a kezdet, utána következik a neheze: megismertetni és megszerettetni azt a közönséggel. Furcsa, de az Andrássy úton nyitott, első magyar filmszínház érdeklődés hiányában bezárásra ítéltetett; az elit környék elegáns lakói ugyanis lenézték a szórakoztatásnak ezt az új fajtáját. A mozi azonban tovább élt a kávéházakban, amelyek egyre nagyobb számban foglalkoztak filmvetítéssel: 1911-ben már száz filmszínház működött Budapesten.

A kávéházak nem jótékonyságból karolták fel a mozit. Egy elegánsabb kávézó szolgáltatásaihoz a jó kávé és a bőséges európai újságkínálat mellett ugyanis az is hozzátartozott, hogy szórakoztassák vendégeiket. Hagyományosan a szavaló- és dalestek, kabarék szolgálták ezt a célt, de a palettát folyamatosan színesíteni kellett, erre pedig a „mozgófénykép-vetítések” kiváló lehetőségnek bizonyultak. Az először ingyenes vendégcsalogató esemény hamarosan belépődíjas programmá nőtte ki magát, a kávéházak egy része pedig idővel állandó mozivá alakult át.

A Kino mozi előterében kávézó is működik

Kép forrása: szeretlekmagyarorszag.hu

A 19. században a Royal mellett többek között a Kohn Lajos kávéház és a Merkur, későbbi nevén Velence kávéház foglalkozott mozgókép vetítéssel. De persze a fővároson kívül is kezdett elterjedni a kávéházi mozikultúra, jó példája ennek a debreceni Széchenyi kávéház. És mint tudjuk, az önálló moziépületek és a plázákban terjedő multiplexek ellenére a mai napig fennmaradt néhány kávéház-mozi páros, elég csak az Urániára vagy a Kinóra gondolnunk. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de szerintem a kényelmes moziláncok és az IMAX nem érnek fel azzal a hangulattal, amikor egy finom caffé macchiato vagy egy ír kávé után átsétálunk a szomszédos moziterembe és megnézünk egy igazi művészfilmet Woody Allen vagy Ozpetek rendezésében.

Olvass tovább kávéházakról!

A New York Kávéház legendás aranykora

Kávéházi capriccio

Párizs legendás kávéházai

Fellázadtak a nők a kávéházak ellen – persze mindez nem napjainkban, hanem 1674-ben történt. Az Abesszin-félszigetről származó kávécserjét és a terméséből készült italt évszázadokon át heves viták övezték. A kávét a 15. században fedezte fel magának Európa, arról azonban sokáig nem volt egyetértés, hogy a kávét támogatni, vagy tiltani kell. A 21. században illatos, frissítő nedűként gondolunk a kávéra, de az ital hódító útja különböző állomásain más és más megítélés alá esett.

A muszlimok között azért terjedt el viszonylag gyorsan, mert a Korán által tiltott alkohol helyett fogyasztották. A Közel-Kelet arab országai után Törökországon keresztült került Európába. Itt azonban először idegenkedtek tőle, mivel a fekete levet a sátán italának tekintették, ezért VIII. Kelemen pápa véleményét kérték róla, aki végül engedélyezte a fogyasztását.

VIII. Kelemen pápa, miután maga is megkóstolta és nagyon megkedvelte az italt, áldását adta a kávéra

A kávé fogyasztását már az arab kultúrában is közösségi élményként élték meg, qahveh khaneh-nek nevezett találkozóhelyeiken zenét is hallgattak, sakkoztak, különféle performanszokat néztek és információt cseréltek az Amerikai Kávészövetség szerint.

Az európai értelemben vett "kávéházak", sőt, az irodalmi kávéházak története 1554-ben, Konstantinápolyban kezdődik. Az első olyan nyilvános létesítmény ötlete és megnyitása, ahol kávéfőzetet fogyasztanak, két szíriai kereskedőtől, Semtől és Hakemtől származik, mely jó alkalmat kínált egy kis háborúra a kávé lelkes hívei és a puritán, komor hívők között, akik nem nézték jó szemmel e "kicsapongó" helyek szaporodását. A szimpatizánsok mindazonáltal "a tudás és a művelt emberek iskolájának” nevezték ezeket a létesítményeket, ahol költők és írók, sakkjátékosok, rangos hivatalnokok és a szeráj kereskedői gyülekeztek. A kávé hívei és a vakbuzgók között véres verekedésekre került sor, ami a török hatóságokat arra kényszerítette, hogy bezárják ezeket az intézményeket. Ez nem tartott túl sokáig, mert aki egyszer megkedvelte a kávét, az nem nagyon akarta távol tartani magát tőle.

Hagyományos török kávéház

A kávé frissítő hatása miatt sokan értelmezték félre hatását és működését az évszázadok során, nyugaton épp úgy, mint keleten. Európa valamennyi országában, kivéve Hollandiát és Itáliát, a lelkes hívek és ádáz ellenfelek több évtizeden át hadakoztak egymással. Alig ürültek ki az első kávéscsészék Marseille-ben, amikor 1644-ben egy orvosi testület – bizonyára a bor védelmében -, hevesen fellépett "a veszedelmes ital ellen, amelyből valamennyi baj fakad, leginkább azok számára, akik epés vagy melankolikus vérmérsékletűek, kiknek mája és agya természettől fogva meleg, végül pedig azoknak, akiknek elméje igen éles és vére forró".

Ezt követően más orvosok és botanikusok folytattak hosszas értekezéseket a kávéemberi testre gyakorolt jótékony hatásáról; például arról, hogy ez az ital képes "megakadályozni, hogy a füst felszálljon a gyomorból a fejbe", vagy "majdnem biztosan megelőzi a gutaütést, a bénulást, az álomkórt és szinte minden más mélyalvási betegséget".

Később a történetírók és irodalmárok is hozzátették a magukét. Montesquieu például ezt írta: "Ha én volnék a király, bezáratnám a kávéházakat, mert akik e helyeket látogatják, sajnálatos módon felfűtik az agyukat. Jobban szeretném a kocsmában látni őket részegeskedés közben: legalább csak magukkal tennének rosszat, míg az a részegség, amit a kávé okoz, veszedelmessé teszi őket az ország jövőjére nézve."

Jules Michelet egy évszázaddal később szenvedélyesen írt a kávéról, egy új kor kezdeteként köszöntötte a kávéházak megjelenését: "Megfosztották trónjától a kocsmát, az undorító kocsmát, ahol XIV. Lajos fiatalkorában a hordók és a lányok között hempergett. (...) A kávé eltörli a képzelet füstjeinek homályos és súlyos költészetét, és a jól felfogott valóságból csiholja az igazság szikráját és villámát – az antierotikus kávé, amely a szellemi izgalom által lecsendesíti a nemi vágyat."

A londoni serfőzők és más hazafiak féltették kocsmáik forgalmát és egyre több támadást intéztek a kávé ellen, és meglepő módon a nők is a kocsmárosok pártjára álltak. 1674-ben született meg a „The Women’s Petition Against Coffee” nevű csoport petíciója, amely bemutatja "azokat a komoly hátrányokat, amiket a női nem számára ennek a sorvasztó és gyengítő italnak a túlzott fogyasztása jelent". Ebben azzal vádolták a kávét, hogy férjeiket nemző képtelenné teszi. Az felháborodás hátterében az lehetett, hogy a férfiak, a kocsmák mellett a kávéházakat is látogatták, így kevesebb időt töltöttek otthon, mint azelőtt. A következő évben II. Károly parancsára kísérlet is történt a kávéházak, mint „ördögi létesítmények” bezárására, ez azonban majdhogynem lázadást eredményezett: tizenöt nap múlva egy újabb rendelet megengedte, hogy újra kinyissanak, bár felügyelet mellett.

Szerencsére ma már tudjuk, hogy a kávé nem az ördög itala, és bár nem szoktunk ezen gondolkodni, de a kávéfogyasztásnak és a kávékultúrának nagyon sokat köszönhetünk-: gondoljunk csak az irodalmi kávéházakra, vagy napjainkban a hétköznapi dolgokra, a kávézókban szakdolgozatot író egyetemistákra, az első randevún a sarokban megbújó fiatal párra, vagy a hétfő reggeli papírpoharas „sétálós” kávénkra: mi minden hiányozna kávézók nélkül!

A korabeli kávéfogyasztási szokásokról Loránd Gáspár „Boldog Arábia” című úti jegyzetében olvastam, ebben további érdekességeket találhattok a témában.