Kávéklub

Az életben vannak olyan, ma már természetes és magától értetődő dolgok, amelyekről nehéz elképzelni, hogy régen nem léteztek. Ilyen a kávé is. Bár néhány lelkes kecskének és figyelmes pásztoruknak hála a kávét, illetve jótékony hatásait már jóval időszámításunk előtt ismerték, Európa még több mint ezer évet várt az éltető erőre. Hazánk történelmének jelentős részére is bizony a „kávé nélküliség” időszaka borított fátylat. Aztán jöttek a törökök…

Az a bizonyos fekete leves

A kávé a térség többi államához hasonlóan a törökökkel érkezett meg hozzánk a 17. században. Ekkor még kevésbé értékeltük a fura fekete italban rejlő lehetőségeket, mivel túlságosan lefoglalt minket a tragikus tény, hogy megszállták az országot. Érthető, hogy az első magyar kávéemlékek egyike ma már határozottan negatív emlékeket ébreszt. Az 1680-as években a váradi pasa el akarta fogatni Thököly Imre fejedelmet, ezért egy ebédmeghívás ürügyével magához csalta. Thököly csapdára gyanakodott, ám elfogadta a meghívást, az ebéd után azonban gyorsan távozni akart, mire az egyik aga a következő szavakkal tartotta vissza: „Ne siess Uram, hátra vagyon még a fekete leves!" Miután a vendég megitta a kávéját, láncra verve vitték az isztambuli Héttorony börtönébe.

Kávéházi kultúra Magyarországon

A törökök nem csak kávét hoztak magukkal, hanem kávéházi kultúrájukat is, távozásukkal azonban a kávéházak is eltűntek. Másodszor már a Balkánról, valamint az itáliai és német területekről szivárgott be a kávéházi kultúra a 18. század elején. Ne egy homogén tradíciót képzeljünk el: a szerb kávéházakban dohányzás, az itáliai mintájú kávéházakban kártya- és szerencsejáték, a német kávézókban társalgás és olvasás kísérte a kávézást.

A kávés szekció kezdetben az éttermek mellett kapott helyett, később egy L-alakú helyiségben, az étteremmel együtt működött. A 19. század végére Pest már világszínvonalú kávéházakkal büszkélkedhetett: drága szőnyegek, igényes kárpitosmunkák, bársony, selyem, márvány, ébenfa bútorok, tükörfalak, aranyozások, egzotikus növények szemet gyönyörködtető, igényes kavalkádja csábította a vendégeket. Szinte minden nagyobb térnek és utcának volt legalább egy kávézója, melyekben a kofáktól kezdve a bárokig a legkülönfélébb látogatók fordultak meg. A különböző napszakokban más-más vendégkör váltotta egymást: hivatalnokok, ügyvédek, orvosok, családok, művészek; ez ihlette Kosztolányi Dezső tréfás „órarendjét” is.

A korabeli kávéházakban fekete kávét, tejeskávét (később tejszínnel és habbal), teát, kakaót szolgáltak fel, de lehetett kérni sört, bort, likőröket és egyszerűbb ételeket is. A pesti kávéházak vetélkedtek abban, hogy melyiküknél a legnagyobb és legváltozatosabb az újságkínálat. A „világ legszebb kávéházaként” is ismert New York kávéház például 400 újsággal, köztük külföldi napilapokkal büszkélkedett. Egyes kávézókban sakkegyletek is működtek, de lehetett biliárdozni és kártyázni is, ezenkívül megtalálhatók voltak a zenés kávéházak is.

És persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül a művészeket sem: a 18. századi Magyarország költői, írói szalonokban találkoztak egymással és mecénásaikkal. A 19. században egyfajta polgárosodás ment végbe az irodalmi életben; a kiadók és a nyomdák a fővárosban működtek, így az írók is nagyobb számban költöztek fel vidékről Pestre. Nagy részük az írásból volt kénytelen megélni, ez pedig nem mindig biztosított magas életszínvonalat. A szűkös, drágán fűthető pesti lakások helyett általában inkább a tágas, meleg kávéházakban töltötték az időt: írtak, újságot olvastak, beszélgettek, politizáltak, forradalmi eszméket szövögettek. De ez már egy másik történet.

Ha érdekel a pesti kávéházi kultúra, ezt is elolvashatod!:

A New York Kávéház legendás aranykora

Nagyon sok mindent Tőlük tanulunk el, vagy meg. A nyelvet. A divatot. A reggelit. A teadélutánt. És még természetesen sorolhatnám, a lista sosem érne véget. De kávékultúrát is tanulhatunk tőlük. Van ugyanis pár évszázadnyi tapasztalatuk az angoloknak. Nézzük csak, hogyan is történt 300 évvel ezelőtt a kávéházaikban és ez hogyan alakul napjainkban, írásomban most Londonra koncentrálva. 

Ahogy nyugat-európai várostársaik, úgy London életében is a XVII. század végén bukkantak fel a sejtelmes kávébabok.  Aztán gyorsan rájuk szoktak a városiak. És arra is, hogy inspirációul használják, ennek köszönhető, hogy művészeti központtá is vált az a hely, ahol kávét is adtak. 300 évvel ezelőtt bevett szokás volt Londonban a kávéházakban, hogy leülj valaki mellé és felolvasd neki egy novelládat egy kávé mellett, és megkérdezd, mit gondol róla. Több ezer kávéház üzemelt már akkor, mikor egész pontosan 1712-ben a mostani Starbucks helyén megnyitotta kapuit a Button’s kávéház. Ott pedig költők, szerzők, újságírók és a publikum összegyűltek a hosszú asztalok körül és iszogattak, gondolkoztak, beszélgettek, írtak, és éjszakába nyúlóan diskuráltak az irodalomról. A falra szögezve, nem sokkal az ottani, mostani Starbucks jeltől, egy fehér márvány oroszlánfej volt, tágra nyitott szájjal. A publikumot arra buzdították, hogy ide tegyék leveleiket, szerzeményeiket, történeteiket. És a legjobb anyagok, amiket az oroszlánnak adtak, a Guardian újság heti kiadásába is bekerültek.

Cluesheet.com

Azóta több emberöltőnyi idő eltelt, és a mostani Starbucks lánc első üzlete is megnyitott 1971-ben Seattle-ben. Ehhez Jerry Baldwin üzletemberre és Zev Siegl, valamint Gordon Bowker amerikai vállalkozóra volt szükség. A három embernek köszönhetően a márka, hamar az egész világot meghódította beleértve persze Londont is,. Sőt, Londonban például mostmár “kávészínházak” kialakítása a téma. Így megállapíthatjuk, hogy a kultúrának a XXI. században is a kávéház lesz a színtere, igaz, egyelőre szélesebb étel- és ital-, valamint szolgáltatásválasztékkal. Kicsit másképp, mint 300 éve, de talán elkezd visszatérni a művészet a kávéházak falai közé.

North Wind Picture Archives / Alamy

Alamy

Alamy

Olvass tovább a kávéházi kultúráról!

Párizs leghíresebb kávéháza, a Procope

Hogyan kávézzunk Nápolyban?

Giovanni Achille Gaggia 1895-ben született Milánóban, élete pedig szinte magától értetődően a kávé felé terelődött. Mivel családja kávézót üzemeltett, a fiatal Gaggia bárpultosként kezdett dolgozni a családi vállalkozásban. A kávégőz edzette fiatalokból persze nem feltétlenül lesz feltaláló, ám Giovannit felettébb bosszantotta valami. Nos, épp a gőz. A korabeli gőznyomású kávéfőzőknél ugyanis a forró gőz gyakorta megégette a kávét, így az megkeseredett. Maga Gaggia is komor hasonlattal élt az akkori eszpresszókkal kapcsolatban: „Amikor megittunk egy kávét, olyan volt, mintha a ködös Milánóba lépnénk be”.

Akinek volt „szerencséje” a ködös Milánóhoz, pontosan érti, mi motiválta a fiatalembert, aki hozzá is látott a kísérletezgetéshez. A nagy ötletek mégis a legváratlanabb és legfurcsább helyzetekben találják meg az embert. Gaggia például egy amerikai harci dzsip hidraulikus rendszerrel működő motorjának tanulmányozása közben kapott ihletet, melynek eredményeként 1938-ban jegyeztette be találmányát, a forradalmi, gőzmentes kávéfőzőt, amely új korszakot nyitott az eszpresszó történelmében. A Gaggia-féle kávéfőző újítása a különleges dugattyú mechanizmusban rejlett. Gaggia a kazános kávégép rendszerébe egy rugós csapszelepet épített be, amely nagy nyomással préselte keresztül a forráspont alatti, 90 fokos vizet a kávéőrleményen. Az eszpresszó íze lágyabb és könnyedebb lett, elkészítése alig 15 másodpercet vett igénybe!

Az első Gaggia-modell, a Classic a bárok számára készült. Az új technológiának köszönhetően az intenzívebb aromájú eszpresszó tetején sűrű habréteg, crema képződött, amely megkülönböztette az elődök által előállított kávétól. A gépek először a milánói és a Milánó környéki bárokat lepték el, a bárok ablakában pedig hatalmas feliratokkal hirdették a különleges „kávékrémet”.

Giovanni Achille Gaggia nem „tucatterméket” akart kiadni a kezei közül, nem volt sorozatgyártás, ezért az első modelleket igencsak borsos áron adták. A kávéfőzők afféle státuszszimbólummá váltak, Olaszország egyik legikonikusabb márkája több mint 50 évig látta el a bárokat és az olasz konyhákat innovatív és divatos kávéfőzőkkel. A népszerű gépeket az éppen aktuális kultúra, divat és design mellett az itáliai dolce vita kultusz ihlette.

Gaggia külföldön is hírnévre tett szert, a kereslet pedig egyre csak nőtt: az 1948-ban megalakult Gaggia vállalat hamarosan már az Egyesült Királyságba, valamint a tengerentúlra, az Egyesült Államokba és Afrikába is exportált kávéfőzőket. A bárok után pedig kezdetét vette a háztartások meghódítása is az otthoni használatra tervezett kávéfőző, a Gilda piacra dobásával. Állítólag Gaggia a Rita Hayworth által alakított hősnő után keresztelte el a kávégépet.

Gaggia nemcsak a tervezéshez, a marketinghez is értett. Impozáns standjával a milánói kiállításon is vonzotta a tekinteteket és a látogatókat. A Gaggia gépek közben a határon túl is kedvenccé váltak; London első eszpresszó bárja, a Moka, amelyet maga Gina Lollobrigida nyitott meg, állítólag naponta akár több mint ezer kávéval szolgálta ki híres írókat és költőket is felvonultató, elegáns társaságát.

Kép forrása: http://www.gizmodo.com.au/2009/02/gadgets_from_the_michael_jackson_auction_from_robot_heads_to_peter_pan_golf_carts/

A Gaggia volt az első Nagy-Britanniába exportált olasz márka, a londoni kávézókban valóban nagy sikert arattak az olasz gépek. Mindeközben Dániában egy családi vállalkozás egy Gaggia kávéfőzőt idéző, egyedi mobilból szolgálta ki vendégeit. Hírességekből sem volt hiány: Gaggia gép tűnik fel Federico Fellini Róma című filmjében, Michael Jackson számára pedig egy különleges, egyedi modell is készült Neverland felirattal, amely a popkirály birtokáról kapta a nevét.

Elsődleges források: Gaggia.com, Comunicaffé

Itt olvashatsz még a kávéfőző-történelemről:

Ó, az a fenséges espresso!

Hallottatok már espressomérnökről? Nos, itt van egy!

Kis szerkezet, nagy mérföldkő: a kotyogós

Van egy olyan hely, amit megpróbáltak hatalmuk alá vonni a törökök, de hiába. Többszöri igyekezetük ellenére is kudarcba fulladtak. A helyiek pedig nemcsak a sikertelenségnek örültek, hanem a potya kávénak is, amelyet a visszavert ostrom során szereztek meg néhány kávészsákban. Ez aztán hamarosan be is indította a kávékultúrájuk kialakulását. Az idő és a helyszín pedig: a XVII. század vége, és Bécs!

Wien.gv.at

Bécs vonzó célpontnak bizonyult a törökök szemében, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint számtalan hódítási kísérletük. Az első ostromot az Oszmán Birodalom 1529-ben hajtotta végre, mégpedig három hétig. Az akkori vezető, Szulejmán Szultán ugyanis már korábban kitalálta, hogy Bécset is a fennhatósága alá kívánja vonni, de kívánsága nem teljesült. Első jelentős külpolitikai kudarca ellenére 2 évvel később újra nekiveselkedett, hogy elfoglalja Bécset. Ekkor sem járt sikerrel.

Egy időre feladta ugyan a próbálkozást, de aztán 1566-ban ismét lecsapott a szultán az osztrák városra. A híres szigetvári ostrom után azonban meghalt, de távozásával a birodalma továbbra is igényt tartott Bécs meghódítására. Jött aztán a tizenöt éves háború, mely Bécs elfoglalása szempontjából ismét sikertelen volt, ezután 1633-64-ben és később 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír is elszántan nekiindult Bécs bekebelezésének. Már mondanunk sem kell, hogy neki sem jött össze a terve.

Pieter Snayers: Bécs ostroma 1529-ben

1683-ban, egészen pontosan szeptember hó 12. napján aztán megsemmisültek a kahlenbergi csatában az oszmánok. És azzal egy időben, hogy sorozatosan elbuktak a Bécs megszerzésére irányuló próbálkozásaikban, az Oszmán Birodalom kezéből szép lassan elkezdett kicsúszni az irányítás. De ez az év más szempontból is fontos a bécsiek életében.

Velence dátuma 1647. Anglia nagy napjaira1650 és 1652-ben került sor. És csak ezután jött az osztrák főváros. Bár Bécs nem volt benne az Európa első kávéházairól összeállított top3 listában, mikor végre megnyitották az első saját kávézójukat 1683-ban, onnantól viszont rögtön annyira sajátos kávéházi hagyományt alakítottak ki, hogy az azóta sem tapasztalható meg sehol máshol. A kávéik és a kávézóik is a legjobbak a világon – legalábbis a helyiek szerint!

De mi köze a törököknek a bécsi kávézóhoz? Azt mondják, hogy a bécsi állampolgár, Georg Franz Kolschitzky volt az első személy, aki engedélyt kapott kávé felszolgálására az osztrák fővárosban. Majd a sikertelen ostrom után a törökök maguk mögött hagytak pár zsáknyi kávébabot, és ennek, plusz a hivatásos bécsi kávéfelszolgálónak köszönhetően már gyorsan ívelt felfelé a kávé népszerűsége a bécsiek körében. Ma a város 4. kerületében egy utca a nevével őrzi az első kávépincér emlékét.

Web-books.com

Az első kávéház viszont az örmény kém, Diodato személyének köszönheti kapui megnyitását. A sötét kávébabok és a kávékészítés tudományát a hazájában tanulta ki – nevét a szintén 4. kerületi Johannes Diodato Park is megőrzi az utókornak. Kávéháza pedig már akkor számos olyan jellegzetességet öltött magára, mint amilyenek a mai tipikus, tradicionális bécsi kávézók. A pincérek minden csésze kávé mellé egy pohár vizet is felszolgálnak, és kártya-, valamint társasjátékokkal állnak vendégeik részére.

Commons.wikimedia.org

És hogy mi lett volna, ha mégis török fennhatóság alá kerül Bécs? Talán most a török kávéiról lenne híres a város. De biztos, hogy akkor is imádnánk a hangulatos kávézóit, finom kávékülönlegességeit és a bécsi kávékultúrát.

Alig van már (szerencsére) olyan település Európában, ahol ne találnánk valamilyen hangulatos kis kávézót. Az italok elkészítésének módja változhat, de a kávé iránti rajongás, úgy tűnik, egyforma. Nem volt ez mindig így, de tény, hogy ahogy az első kávébabok bekerültek a kontinensünkre, rögtön sikert arattak és az érdeklődés középpontjába kerültek.

A XVII. század előtt a kávé ismeretlen fogalom volt az európai emberek számára. Aztán néhány, a közel-keleti országokat látogató európai valószínűleg betért azokba a helyi kávéházakba is, ahol már javában fogyasztották a kávét. Az is erősen elképzelhető, hogy először az utcán találkoztak a kávébabokat rézedényekben árusító kávéárusokkal. Majd amikor ezek az utazók visszatértek Európába, kávéimádó beszámolóik szépen felkeltették honfitársaik érdeklődését. Egyébként az is lehet, hogy ezek a turisták hozták be először kontinensünkre a kávét, de esélyes, hogy ők még maximum kis kóstolónyi mennyiségekben szállították az akkor még teljes kuriózumnak tartott szemeket.

A nagyobb mennyiségű kávéimportot viszont már a velenceieknek köszönhetjük: 1615-ben érkezett az első olyan hajórakomány Európába, amely zöld kávébabokkal volt tele. Még abban az évszázadban nyílt meg az első kávéház, majd 1720-ban az a Caffè Florian is, amelyik azóta is üzemel a San Marco téren, és a világ egyik legrégebbi, azóta is működő kávéházaként kedvelt célpontja a kávérajongó turistáknak.

in-venice.com

Ha Velence nem is csapott le olyan hamar és olyan nagy vehemenciával a kávékereskedés lehetőségére, a britek annál inkább. Ők voltak az első európai nemzet, ahol a kávé adta örömöket üzleti alapokra helyezték. Oxfordban 1650-ben nyílt meg az első kávéház, mely egy török származású kávérajongó, Jacob nevéhez fűződik. Gyorsan és sokan követték: Londonban két évvel később már több száz kávézó állt a kávékedvelők rendelkezésére.

Szintén jóval északabbra Velencétől, a korábbi Hanza-városok is gyorsan rájöttek, hogy megéri a kávébiznisszel foglalkozni. Németország is az Északi-tenger partjainál nyitotta első kávéházait. Bréma adott helyet az első németországi kávézónak 1673-ban. Hamar jött a következő, szintén a tengeri szállítmányozás szempontjából ideális helyszínnek bizonyuló kávéház Hamburgban – 1677-ben. A kikötővárosoktól persze hamar terjedt a kávéházak híre és sikere az ország többi területe felé is. Éppúgy, mint a szomszédos országok kikötői és hamar a tengertől távolabbi települései is felvették a fonalat kávékereskedelem szempontjából.

Párizsban 1669 körül lett divatos dolog kávét inni, az első kávézó 1686-ban nyitotta ki kapuit a francia fővárosban.  És ezzel párhuzamosan, a XVII. század vége felé sorra nyíltak a kávéházak egész Európában, miközben a hollandok, az angolok, és a franciák elkezdték kiépíteni a kávékereskedelmüket a különböző arab kikötőkkel. Abban az időben az összes kávét arab országokból importálták, de ügyelniük kellett arra, hogy a termékeny kávébabokkal vagy –növényekkel való üzletelés tiltva volt, így a pörkölt kávészemek értékesítésével foglalkoztak. Az 1690-es években aztán olyan népszerűvé vált a kávé Európaszerte, mindeközben az arab országok politikai problémái pedig annyira súlyossá kezdtek válni, hogy a kávéimport veszélyeztetésének elkerülése végett a legkülönbözőbb európai országok próbáltak kávécserjéket vásárolni kereskedelmi célokra.

A versenyt viszont egyértelműen a hollandok nyerték, mivel nekik sikerült élő növényeket és kávéültetvényeket vásárolniuk, főleg Indiában. Onnan 1696-ban átküldték a cserjéket a mostani Indonézia területére. 1699-ben majdnem elpusztultak a növényeik, de 1704-ben már olyan szépen gyarapodtak, hogy a holland kormányzó már újakat tudott ültetni Jáva szigetén – természetesen kereskedelmi szándékkal. Az első kávészállítmányt innen 1711-ben juttatták Európába. Akkor 450 kilogramm kávét küldtek, tíz évvel később ez a szám 60 000 kilogrammra nőtt.

1706 is fordulópont az európai kávétörténelemben: Batavia (a mostani Indonézia területe) élő növényeket küldött Amszterdam polgármesterének ajándékba. 1713-ban erről a cserjéről szüretelték le az első, Európában (üvegházban) termett kávébabokat. 1711 és 1724 között az amszterdami kertészet számos másik európai botanikai egységgel cserélt kávénövényeket, majd 1714-ben Amszterdam városa egy kávéfát adott át XIV. Lajos francia királynak. A fát a Jardin des Plantes-ban ültették el.

A XIX. század közepéig annak a kávénak a nagy része, amely nem az arab országokban termett, abból a pár kávébabból nőtt, amelyet a hollandok termesztettek Jakartában 1699-ben.

Alapvetően a kávét főleg a hollandok importálták és elsősorban Indonéziából, illetve kisebb mennyiségben Sri Lankáról. A hollandok irányították a nemzetközi kávékereskedelmet a XVIII. század legnagyobb részében, mivel a világkereskedelmi versenytársuk, Anglia főleg teával üzletelt. A XIX. század végére a franciák uralták a kávékereskedelmet, míg az angolok elvették Sri Lankát a hollandoktól és megnövelték a kávétermesztést, ezzel fő kávéimportőrökké válva, szintén a XIX. században.