A török nagykövet ismertette meg XIV. Lajossal a gőzölgő feketét 1669-ben, sőt a Napkirály kastélyában rabszolgákkal, porcelán csészében kínálta meg a jelenlévőket. Az arisztokraták körében ezután természetesen gyorsan elterjedt a kávézás. Bár 1672-ben már megnyitották kapuikat a kávéházak elődeinek tekinthető intézmények, körülbelül 10 év múlva kezdtek különválni a bároktól és hűsítőket áruló helyektől a kávéházak, vagyis ezután kapták a „café” nevet, mivel egyre több kávét fogyasztottak a vendégek más innivalók és ételek mellett. A leginkább mérföldkőnek számító kávézó, a magát a világ legrégebbi kávéházának nevező Procope, melyet Francisco Procopio dei Coltelli alapított 1686-ban.
Az elkövetkező időben minden nagy név, és mindenki, aki nevet szeretett volna szerezni magának az irodalmi, művész vagy politikai életben, állandó vendégnek számított a Procope-ban. La Fontainetől kezdve, Rousseau, Balzac, Victor Hugo is itt iszogatta feketéjét. A 18. században a szabadgondolkodók találkozóhelye lett a kávéház. A forradalom idején Robespierre, Danton és Marat is itt találkoztak. A legenda szerint Bonaparte Napoleon pedig egyik kalapját hagyta a kávézóban zálogul, ami a mai napig ki van állítva, csakúgy, mint ahogy Voltaire asztalát is kis réztábla jelzi.
„ A franciáknak az a kávé, mint a tea az angoloknak…”
A Café de la Paix urakat, az Les Deux Magots és a Café de Flore az értelmiségi osztály képviselőt vonzotta. Reggel nagyobb, este kisebb csészében likőrrel együtt tálalták a kávét– az ő nevükhöz fűződik a vacsora utáni fekete. Így vélekedik a franciákról egy korabeli újságíró: „A franciáknak az a kávé, mint a tea az angoloknak, a sör a németeknek, az eau de vie az oroszoknak, az ópium a törököknek vagy a forró csokoládé a spanyoloknak…” – írja Mary Banks, Christine Mcfadden, Catherine Atkinson által készített Nagy kávéenciklopédia.
Ha páholyból szeretnénk nézni Párizs nyüzsgő közlekedését, a legjobb hely erre a Le Grand Hotelben lévő Café de La Paix, mely egykoron az arisztokraták egyik kedvenc helye volt, eleganciáját mai napig őrzi, csak kicsit felgyorsult körülötte az élet. Igazi ingyen kabaré a sok tülekedő autóst és motorost nézni, de a nagy bámészkodásban nem szabad elfelejtenünk egy pillantást vetni az árakra sem, mert a mi kalapunkat nem fogják elfogadni fizetség helyett. A bárpultnál egyébként mindenhol kedvezőbb áron lehet kávézni, mint asztaloknál ülve, így azok is magukba szívhatják a hely atmoszféráját, akik nem szeretnének túl sok eurót otthagyni. A kávézót és a hotelt ugyanaz a Charles Garnier nevű építész tervezte, mint a Palais Garnier Operaházat, így érdemes elidőzni egy kicsit a gyönyörű belső termekben, vagy a hotel híres télikertjében. A hely legendáriuma is lenyűgöző, ugyanis 1898-ban Oscar Wilde a teraszról nézte, ahogyan az Operaház tetejére felhelyezték az egyik arany angyalt. Az 1950-es években Marlene Dietrich is megfordult itt és akkora tömeg sereglett össze a kávézóban, hogy a pincéreknek külön útvonalat kellett kialakítaniuk a konyhából és a kasszától az asztalokhoz.
Nehéz választani a szebbnél szebb kávézók közül – a művészek azonban tudtak…
Párizsban szinte minden sarkon szebbnél szebb kávéházak vannak, ezért nehéz kiválasztani a legszebbeket, vagy a leghíresebbeket. Nézzük most a művészek törzshelyeit! Minden negyedben az ott lakók stílusát és életmódját tükrözik a kávéházak. A Sacre-Coeur környékén, mely virágkorát az 1880-as évek Belle epoque-jától az első világháborúig élte a kis utcácskákban festők törzshelyeit találjuk, az Amélie csodálatos élete című filmből jól ismert Café des Deux Moulin is ezen a környéken található, vagy a Galette malomhoz tartozó étterem kávézó, melyet Renoir festménye örökít meg.
Az első világháború után Montmartre-ról a Szajna bal partjára helyezték át székhelyüket a művészek, a görög múzsák lakhelyéről, a Parnasszosz hegyről elnevezett Montparnasse negyedbe. Sok magyar alkotó is élt itt, többek között Ady Endre, Bölöni György és Tihanyi Lajos is. A századfordulón egyszerű bérházak, kocsmák és bisztrók álltak itt, amelyeket még a kispénzű költők, írók, grafikusok és festők is meg tudtak fizetni. Az is előfordult, hogy pénz híján festménnyel fizettek, majd a tulajdonosok a fizetségül kapott képekkel díszítették éttermeiket. A kis kávéházakból, bisztrókból kinőtt a világhírű Le Dome kávéház, a Closerie des Lilas kávézó, étterem és söröző vagy a La Rotonde kávéház, ahol az egyik asztalnál festette Modigliani kortársainak arcképét. Baudelaire, Verlaine, Manet és az École de Paris köréhez tartozó avantgárd művészek is mind itt találkoztak.
A Le Dome Kávéház belseje
A La Rotonde terasza
Hogy isszák a kávét Párizsban?
A párizsiak kedvence reggelihez a café au lait, vagyis kávé tejjel, mely forró, de nem gőzölt tejjel készül, széles karimájú csészébe öntik és általában ropogós bagettel, vagy ínycsiklandozó croissant kíséretében fogyasztják. A nap további részében pedig a café crème a legnépszerűbb, melyet közepesen sötétbarnára pörkölt, vagyis francia pörkölésű kávéból állítanak elő, kifejezetten nagy nyomáson főzik, és ennek köszönhetően jön létre a kávé tetején a különleges hab, a crema. Miközben ezt a finomságot kortyolgatják, élvezettel nézegetik a kávéházi asztaloknál ülve az utcán korzózó embereket. A székek ugyanis gyakran nem egymással szemben, hanem a kilátás felé fordítva egymás mellett vannak elhelyezve.
