Az életben vannak olyan, ma már természetes és magától értetődő dolgok, amelyekről nehéz elképzelni, hogy régen nem léteztek. Ilyen a kávé is. Bár néhány lelkes kecskének és figyelmes pásztoruknak hála a kávét, illetve jótékony hatásait már jóval időszámításunk előtt ismerték, Európa még több mint ezer évet várt az éltető erőre. Hazánk történelmének jelentős részére is bizony a „kávé nélküliség” időszaka borított fátylat. Aztán jöttek a törökök…
Az a bizonyos fekete leves
A kávé a térség többi államához hasonlóan a törökökkel érkezett meg hozzánk a 17. században. Ekkor még kevésbé értékeltük a fura fekete italban rejlő lehetőségeket, mivel túlságosan lefoglalt minket a tragikus tény, hogy megszállták az országot. Érthető, hogy az első magyar kávéemlékek egyike ma már határozottan negatív emlékeket ébreszt. Az 1680-as években a váradi pasa el akarta fogatni Thököly Imre fejedelmet, ezért egy ebédmeghívás ürügyével magához csalta. Thököly csapdára gyanakodott, ám elfogadta a meghívást, az ebéd után azonban gyorsan távozni akart, mire az egyik aga a következő szavakkal tartotta vissza: „Ne siess Uram, hátra vagyon még a fekete leves!" Miután a vendég megitta a kávéját, láncra verve vitték az isztambuli Héttorony börtönébe.
Kávéházi kultúra Magyarországon
A törökök nem csak kávét hoztak magukkal, hanem kávéházi kultúrájukat is, távozásukkal azonban a kávéházak is eltűntek. Másodszor már a Balkánról, valamint az itáliai és német területekről szivárgott be a kávéházi kultúra a 18. század elején. Ne egy homogén tradíciót képzeljünk el: a szerb kávéházakban dohányzás, az itáliai mintájú kávéházakban kártya- és szerencsejáték, a német kávézókban társalgás és olvasás kísérte a kávézást.
A kávés szekció kezdetben az éttermek mellett kapott helyett, később egy L-alakú helyiségben, az étteremmel együtt működött. A 19. század végére Pest már világszínvonalú kávéházakkal büszkélkedhetett: drága szőnyegek, igényes kárpitosmunkák, bársony, selyem, márvány, ébenfa bútorok, tükörfalak, aranyozások, egzotikus növények szemet gyönyörködtető, igényes kavalkádja csábította a vendégeket. Szinte minden nagyobb térnek és utcának volt legalább egy kávézója, melyekben a kofáktól kezdve a bárokig a legkülönfélébb látogatók fordultak meg. A különböző napszakokban más-más vendégkör váltotta egymást: hivatalnokok, ügyvédek, orvosok, családok, művészek; ez ihlette Kosztolányi Dezső tréfás „órarendjét” is.
A korabeli kávéházakban fekete kávét, tejeskávét (később tejszínnel és habbal), teát, kakaót szolgáltak fel, de lehetett kérni sört, bort, likőröket és egyszerűbb ételeket is. A pesti kávéházak vetélkedtek abban, hogy melyiküknél a legnagyobb és legváltozatosabb az újságkínálat. A „világ legszebb kávéházaként” is ismert New York kávéház például 400 újsággal, köztük külföldi napilapokkal büszkélkedett. Egyes kávézókban sakkegyletek is működtek, de lehetett biliárdozni és kártyázni is, ezenkívül megtalálhatók voltak a zenés kávéházak is.
És persze nem hagyhatjuk figyelmen kívül a művészeket sem: a 18. századi Magyarország költői, írói szalonokban találkoztak egymással és mecénásaikkal. A 19. században egyfajta polgárosodás ment végbe az irodalmi életben; a kiadók és a nyomdák a fővárosban működtek, így az írók is nagyobb számban költöztek fel vidékről Pestre. Nagy részük az írásból volt kénytelen megélni, ez pedig nem mindig biztosított magas életszínvonalat. A szűkös, drágán fűthető pesti lakások helyett általában inkább a tágas, meleg kávéházakban töltötték az időt: írtak, újságot olvastak, beszélgettek, politizáltak, forradalmi eszméket szövögettek. De ez már egy másik történet.
Ha érdekel a pesti kávéházi kultúra, ezt is elolvashatod!:
A New York Kávéház legendás aranykora
