Kávéklub

Igen, igen. Az amerikai kávéról van szó. Az amerikaiak a brit hagyományokat követve eredetileg inkább teáztak, mint kávéztak, majd a híres 1773-as bostoni teadélután után - amikor is a bostoni kikötő vizébe öntöttek több tonna teát tiltakozásképpen a teára kivetett adók megemelése ellen - számottevően megnőtt a kávéfogyasztás. Teát inni ugyanis többé nem bizonyult hazafias cselekedetnek. A gyarmatosítók ezután előnyben részesítették a dél-amerikai termelőket és az Egyesült Államokban fokozatosan olyan népszerű lett a kávéfogyasztás, hogy az 1900-as évekre, a világ kávétermelésének felét az USA államaiban itták.

De miért hosszú kávé és miért sétálnak vele?

Nézzük meg, milyen út vezetett a filmekből oly jól ismert „sétálós” kávéig. Eleinte az úgy nevezett cowboy coffee volt a legelterjedtebb, amelyhez a kávét megpörkölték a tűz fölött, majd mozsárban összetörték és egy edényben felforralták. Az ital „hossza”, vagyis az, hogy mennyi vízben úszkált a kávéőrlemény, már akkor is az edény méretén múlott. 

Az 1800-s évek végétől vált népszerűvé az a kávéfőző gép, az úgynevezett percolator, mely alulról melegíti a vizet, majd a felfelé áramló gőzből kicsapódó víz felülről átfolyik a kávéőrleményen és folyamatosan cirkulál, amíg a készülék be van kapcsolva. Ezzel a módszerrel már meg lehetett akadályozni, hogy kifusson a kávé és egyszerre nagyobb mennyiségű kávé is lefőzhetővé vált attól függően, hogy mekkora kávéfőzőt vásároltak.

A percolator működési elve

Néhányan, akik az ezzel a géppel készített kávéjukat kicsit kesernyésnek találták, ízesíteni kezdték fahéjjal, kakaóval, később különféle szirupokkal. Amikor a társalgás és társasági élet egyik formájaként jelent meg a fekete fogyasztása, igény mutatkozott a hosszabb ideig kortyolgatható és gyorsan elkészíthető kávéra, így terjedtek el az akár otthoni, akár kávéházi, éttermi használatra alkalmas filterpapírba helyezett kávéőrleményen keresztül vizet csöpögtető kávéfőzők, melyekbe tetszés szerinti mennyiségű vizet lehetett tenni, így hosszan iszogatható, kevésbé sűrű kávéhoz jutottak a beszélgetőpartnerek. 

csöpögtetős kávéfőző

Az autózás megjelenésével országszerte nyíltak az autóutak mellett a kávézók, ahol akár helyben lehetett elfogyasztani a kávét, akár hosszú poharakban elvihető változatban is kínálták az italt. Innen pedig már csak „egy lépés” kellett a sétálva kávézáshoz és a szexibbnél szexibb úgy nevezett „travel mug”- okhoz, vagyis utazó bögrékhez. Így jutottunk el a felhőtlenül beszélgető, sétálgató, vagy elfoglaltan rohanó, kezében hosszú poharat szorongató amerikai emberekről filmekben és újságokban oly sokszor látott képekig.

Mindeközben a kávé ízesítése is mesteri fokozatra fejlődött. Hogy kedvünkre való-e ez a kép, vagy sem azt elég összetett dolog eldönteni, az eszpresszó hívei néha csak „híg löttynek” nevezik az amerikai kávét, pedig rendkívül sok finom recept is készíthető amerikaiasan, egy jó eszpresszót vízzel felöntve. Az alábbi amerikai kávé inspirálta Nespresso recept például kifejezetten finom, igazán jó választás nyáron hideg vízzel, vagy jégre hűtve:

Készítsünk el egy adag espressot egy shakerben, majd adjunk hozzá vizet és jeget tetszés szerint. Alaposan rázzuk össze, készítsünk elő egy magas receptes üvegpoharat, tegyünk bele citrus gyümölcsöket, néhány menta levelet, 2 kiskanál barna cukrot és dolgozzuk össze egy törőfával.

Töltsük fel a poharat jéggel majd adagoljuk hozzá a shakerben lehűtött kávét!

Díszítésképp használhatunk mentát is. És íme, ilyen szép, hűsítő finomságot kapunk:

A kávé Európába érkezése csak a kezdet volt: az egzotikus kuriózumként kezelt italt bizony meg kellett ismertetni és szerettetni az öreg kontinens népeivel. A huszadik században a kávé már egyre inkább elterjedt és egyre több fogyasztót szerzett, azonban egy szimpatikus, bajszos embernek és egy aranyos kis kütyünek köszönhetjük, hogy a kávézókból beköltözött a konyháinkba. Ismerjük meg tehát a napjainkig már mintegy 220 millió eladott példánnyal büszkélkedhető kotyogóst és olasz feltalálóját!

Alfonso Bialetti és forradalmi találmánya

A kotyogós atyja, Alfonso Bialetti 1888-ban született az észak-olaszországi Piemont tartományban található Omegna városkában. A régió nagy hagyománnyal rendelkezett a fém megmunkálás területén, azonban Alfonso Franciaországot választotta gyakorlatszerzése helyszínéül: egy évtizedet töltött egy francia alumíniumgyárban. A hazatérő fiatalember 1918-ban félkész alumíniumtermékeket árusító boltot nyitott Crusinallóban. Kezdetben megrendelésre gyártott fém tárgyakat, öntöttvas formákat, emellett azonban egyfajta kísérleti labort is üzemeltett.

Kreativitásának mesterműve azonban 1933-ig váratott magára: ekkor pattant ki fejéből ugyanis a Moka Expressz ötlete, amellyel forradalmasította és „demokratizálta” a kávéfőzést. Alfonsót egy teljesen hétköznapi, átlagos házimunka ihlette meg: a mosás. A nők egy nagy kádban főzték ki az ágyneműket, amelybe a meleg víz egy központi, lyukacsos tetejű vezetéken keresztül, fentről lefelé érkezett. Alfonsóban felmerült a kérdés: „miért ne lehetne ugyanezt a módszert használni a kávékészítésnél is?”.

Nem a kotyogós volt az első kávéfőző gép, hiszen a bárokban már jelen voltak az hatalmas, bonyolult használatú, éttermi kávéfőzők, ezek alternatívájaként jelent meg egy egyszerű, gazdaságos kisebb gép, a helyes kis otthoni kotyogós prototípusa. Bialetti a modern technikát vegyítette az olasz eleganciával és szakértelemmel. Egy kis méretű, három részből álló alumínium egységet tervezett, mely egy sima főzőlapon melegíthető fel. Amikor az alsó rész felforrósodik, a megnövekedő nyomás a meleg vizet a csövön keresztül átpumpálja a kávéval megtöltött tartálykán, amelyen keresztül a már elkészült kávé a legfelső részbe szivárog, onnan pedig a csészénkbe kerül.

Miután az ötlet megszületett, Bialettinek már „csak” tökéletesíteni kellett azt: kidolgozni a részleteket, hogy a víz megfelelő módon áramoljon keresztül a készüléken. Mivel a főként egyedül dolgozó feltaláló az alumíniumhoz értett, a formatervezéshez azonban nem, a design kitalálása is problémát jelentett. A karakterisztikus, nyolcszögletű Art Deco formát más, akkor divatos márkáktól koppinthatta le, ám az még az ötvenes-hatvanas években és – mivel a forma azóta is csak minimálisan változott – napjainkban is a Bialetti egyik védjegye. A másik védjegyet csak később fogom elárulni. :-)

Hogyan hatott a kotyogós a társadalomra?

Az olcsón beszerezhető masina működése egyszerű, praktikus, gyors és gazdaságos, a baristákká avanzsált háziasszonyok pedig otthon is éttermi minőségű kávét tudtak előállítani. A kávézás így már nem csak a drága kávézókban időző gazdagok kiváltsága volt, hanem egy mindenki által hozzáférhető, hétköznapi szokássá vált. A plakátokról az „otthon is olyan kávé, mint a bárokban” szlogen hívogatta az embereket, akik olasz gazdasági csoda idején a beszerzendő jóléti cikkek listájára a kotyogóst is felvésték. A fasizmus eltűnésével előtérbe kerültek az addig mellőzött „divatos amerikai” szokások, mint a kávézás, és a nemek egyenlőségének elve is népszerűbb lett, kedvezve az otthoni kávéfőzésnek: bizony már egyre gyakrabban lehetett rajtakapni a konyhában settenkedő férfiakat, amint az addig a hölgyek felségterületének számító helyiségben kávéjukat készítik. A főként a férfiak körében elterjedt kávéfogyasztás egyébként a női emancipáció egyik jelképévé is vált, a kávét kortyolgató, cigarettázó nő alakjával.

A kotyogós meghódítja a világot

A népszerűségig azonban még hosszú út vezetett, mivel a kotyogós először csak a régión belül, korlátozott számban terjedt el; az első öt évben a Bialetti mindössze 6-7 munkással dolgozgatott és mintegy 70 ezer darabot adtak csak el. Marketingjét a háború után fia, Renato indította be; a nagyszerű kereskedelmi érzékkel megáldott ifjú ipari szintre emelte apja találmányának gyártását. A keresletet nagyszabású kampánnyal, rádiós, televíziós, újságban megjelenő hirdetésekkel és óriásplakátokkal támogatta és ő emelte a Bialettit a legnagyobb olasz kávékészítési eszközöket forgalmazó cégek közé. Renato az évenként megrendezett Milánói Vásárt is ellepte hirdetéseivel; a legnagyobb durranás azonban kétségkívül az 1956-os rendezvény volt, amelyen egy kotyogóst mintázó, hatalmas szabadtéri szobrot emeltetett. Munkájának köszönhetően a hatvanas években átlagosan öt nap alatt adott el akkora mennyiséget, mint apja a feltalálást követő öt évben!

Itt érkezünk el végre a másik védjegyhez: ez nem más, mint az 1958-ban életre hívott, reklámokban és a termékeken is feltűnő bajuszos emberke, amely ma is a Bialetti jelképe. A kotyogós elterjedésével ugyanis más is felismerte a találmányban rejlő potenciált, így megjelentek a Bialetti konkurenciái. Renato tudta, hogy termékének egy új, összetéveszthetetlen védjegyre van szüksége, így megszületett az apjáról mintázott kedves, bajuszos öreg, egy szerethető és nosztalgiát ébresztő figura, aki felemelt ujjával talán épp egy eszpresszót rendel.

A nosztalgikus érzés ma már a kotyogóshoz köthető: a Bialetti időnként előáll érdekes fejlesztésekkel, újdonságokkal, ám a 80 éves designon nem változtatnak. És ezt okosan teszik, hiszen a Nutella, a FIAT 500 és a Vespa mellett bizony a Moka Expresszt tartják a legikonikusabb Made in Italy terméknek.

„Azért mégiscsak tudnak valamit ezek az olaszok” – motyogjuk reggelente, miközben álmosan támolyogva bebotorkálunk a konyhába, valahogyan sikerül kitapogatni a kávéfőző gépet, és elkészíteni az életmentő nedűt. A gomb megnyomásától az utolsó kortyig nem telik el több mint három perc, és kezdődhet is a nap. Azt azonban biztosan nem gondoljuk végig, milyen hosszú utat tett meg kávénk  a cserjétől a csészénkig. És lehet, hogy elsősorban nem is az olaszoknak kellene hálálkodnunk?

Honnan jön a kávé?

Espresso, presszókávé, vagyis ’gyors kávé’. Elkészítése valóban gyors és egyszerű, az európai népek – élükön a legendás Itália – pedig kikerülhetetlenek, ha kávéfőzési kultúráról beszélünk. A kávéőrlemény előállítása azonban egy igencsak lassú, aprólékos, kényes folyamat, amely messze, a tengerentúlra kalauzol minket. A kávé ugyanis kizárólag a „kávéövben”, vagyis a Ráktérítő és a Baktérítő közti sáv trópusi éghajlatán érzi jól magát, így sajnálatos módon Európa az egyetlen olyan lakott kontinens, amely alkalmatlan a kávétermesztésre.

A kávé igencsak kényes, optimális feltételek mellett is csak a negyedik évtől kezd teremni. A kávécseresznyéről szóló posztomban már részletesebben bemutattam ezt a helyes kis termést, melynek beéréséhez fajtától függően 6-11 hónapra van szükség. A fiatal kávénövényre sok veszély leselkedik: a kártevőknél (melyek csak az arabicát támadják, a robusta koffeintartalma már nekik is túl nagy) nagyobb ellenség a szélsőséges időjárás, az aszály vagy az intenzív esőzés, az erős szél és a fagy, amely akár egyetlen éjszaka alatt több éves munkát tehet tönkre. Éppen ezért az esetleges hurrikán előrejelzésekre, fagyokra a tőzsde is érzékenyen reagál.

Mennyiség versus gyorsaság: melyik az ideális szüret?

Amikor a szemek fényessé, élénkvörössé válnak, elérkezik a szüret ideje. Ez a kávétermesztés legköltségesebb és legmunkaigényesebb fázisa, ezért az ültetvényeken a család több tagja és idénymunkások is dolgoznak. Több féle szüretelési technikát különböztetünk meg: a kávészemek folyamatosan érnek, ezért a kézi szüreteléssel lehet a legtöbb érett termést betakarítani. Ennek lényege, hogy első körben csak az érett szemeket szedik le, az éretleneket a növényen hagyják. Ez azonban nagyon idő- és munkaerő igényes, így a nagyobb hozamú területeken a költséghatékonysági szempontot szem előtt tartva inkább az úgy nevezett lehúzó szüretelést alkalmazzák, mely során a növényről egyszerre távolítják el az érett és éretlen szemeket is.

 Ahol a legkisebb hiba is végzetes lehet: a kávé feldolgozása

A leszüretelt kávécseresznyéket nem szabad sokáig váratni, feldolgozásukat azonnal meg kell kezdeni. Két alapvető eljárás ismert: a hagyományos, száraz eljárás során a kávécseresznyét napon vagy szárítóban szárítják, ponyvára teszik őket és a levegőbe dobálják, hogy a felesleges részeket a szél kifújja, majd a gyümölcsöt megtörik, kiszedik a babokat és megtisztítják őket a gyümölcshústól. A szárítás alatt sincs idő pihenésre: a terméseket folyamatosan forgatják, éjszaka pedig óvni kell őket a párától. A szárítást két héten belül be kell fejezni, különben megindul az avasodás.

A nedves eljárást főként olyan területeken (pl. Latin-Amerikában) alkalmazzák, ahol a magas páratartalom és a heves esőzés kizárja a lassú szárítást. Az így készült kávé savasabb ízvilágú, míg a száraz eljárással készült változatok testesebbek és édesebbek, aromásabbak. A nedves feldolgozásnál a gyümölcsöt vízzel teli tartályokba teszik, majd ezt követően a termést megtisztítják, kimagozzák, a magokat fermentálják, vagyis erjesztik; ez egyrészt megtisztítja a babot a maradék gyümölcshústól, másrészt kialakítja jellegzetes ízvilágát. Ismét mosás következik, mely során az egészséges szemek elmerülnek, a sérültek így könnyen kiszűrhetők, végül pedig megszárítják őket. A szárítás történhet udvarokon (3-20 nap) vagy szárítógépekben (6-20 óra), és nagy odafigyelést igényel: a magokat óvni kell a párától, állandóan mozgatni kell őket, vigyázni kell, hogy 40 foknál alacsonyabb maradjon körülöttük a hőmérséklet (különben tovább erjednek). A szárítás végén a magok nedvességtartalmának pontosan 12%-nak kell lennie; ha ennél alacsonyabb, veszít az aromájából, ha pedig magasabb, penészedni kezdhet.

Az utolsó simítások a tengerentúlon: válogatás és szállítás

A válogatás, mely során eltávolítják a sérült, elszíneződött szemeket, szintén történhet kézzel és géppel. Előbbi ugyancsak sok időt és nagy figyelmet igénylő folyamat, elsősorban nők végzik. A kávé minősége jelentős mértékben függ a megfelelő, aprólékos válogatástól. A gépi válogatás kevésbé pontos, mint a kézi, viszont olcsóbb. A gép egy speciális kamera segítségével képes kiszűrni a nem megfelelő színű szemeket, fejlettebb változataik pedig az éretlen, sérült magokat is felismerik. A zöldkávé tárolása sem egyszerű, hiszen a magokat óvni kell a párától, a túlzott napfénytől és a szélsőséges hőingadozástól. 60 kg-os zsákokba töltik őket és hajón szállítják hozzánk, Európába.

A pörkölés módjai: hogyan alakul ki a jellegzetes aroma?

A viszontagságokon keresztülment nyerskávét végre kezelésbe vehetik az európai pörkölők. Kezdetben serpenyőben, napjainkban már az ipari mennyiségekre tervezett pörkölő gépekben végzik a folyamatot, melynek célja a karakterisztikus aromák előhívása. A gépek hirtelen nagy hőt (210-220 Celsius fok) fejtenek ki, majd pörkölés után a kávét hirtelen lehűtik. A zöld kávészemek megbarnulnak és elvesztik maradék víztartalmukat is, térfogatuk viszont megnő, porhanyóssá, könnyen őrölhetővé válnak. A pörkölésnél is el kell találni az „arany középutat”, hogy a szemeket ne pörköljük túl, de ne maradjanak keserűek se. A négy fő pörkölési mód: hamburgi (a kávészem világosbarna), bécsi (középbarna), francia (sötétbarna), olasz (fekete).

A kávé befut végállomására

A pörkölt babokat az üzemekben ipari malmok őrlik egyenletes, apró szemcsékké. Őrlési technikákból is több van, a kávé minősége itt is elcsúszhat. Ezt követően az őrleményt azonnal védőgázas csomagolásba helyezik, amelyben megőrzi illatát és aromáját. A szemes kávékat puhatasakos, aromaszelepes csomagba. A kávéőrleményt a magyar származású Francesco Illy találmányába, vákuumcsomagolásba helyezik, amelyben akár másfél évig is képes megőrizni aromáját. A kapszulákban kapható kávék pedig végig zárt rendszerben kerülnek a kapszulákba, hogy megőrizzék frissességüket és aromáikat. A csomagból pedig egyenes út vezet a konyhánkban várakozó kávéfőzőig…

További olvasnivalókat itt találsz:

Amit a kávécseresznyéről tudni érdemes

Kávé, szárazon

Mi lesz a kávé melléktermékeivel?

A török nagykövet ismertette meg XIV. Lajossal a gőzölgő feketét 1669-ben, sőt a Napkirály kastélyában rabszolgákkal, porcelán csészében kínálta meg a jelenlévőket. Az arisztokraták körében ezután természetesen gyorsan elterjedt a kávézás. Bár 1672-ben már megnyitották kapuikat a kávéházak elődeinek tekinthető intézmények, körülbelül 10 év múlva kezdtek különválni a bároktól és hűsítőket áruló helyektől a kávéházak, vagyis ezután kapták a „café” nevet, mivel egyre több kávét fogyasztottak a vendégek más innivalók és ételek mellett. A leginkább mérföldkőnek számító kávézó, a magát a világ legrégebbi kávéházának nevező Procope, melyet Francisco Procopio dei Coltelli alapított 1686-ban. 

Az elkövetkező időben minden nagy név, és mindenki, aki nevet szeretett volna szerezni magának az irodalmi, művész vagy politikai életben, állandó vendégnek számított a Procope-ban.  La Fontainetől kezdve, Rousseau, Balzac, Victor Hugo is itt iszogatta feketéjét. A 18. században a szabadgondolkodók találkozóhelye lett a kávéház. A forradalom idején Robespierre, Danton és Marat is itt találkoztak. A legenda szerint Bonaparte Napoleon pedig egyik kalapját hagyta a kávézóban zálogul, ami a mai napig ki van állítva, csakúgy, mint ahogy Voltaire asztalát is kis réztábla jelzi.

„ A franciáknak az a kávé, mint a tea az angoloknak…”

A Café de la Paix urakat, az Les Deux Magots és a Café de Flore az értelmiségi osztály képviselőt vonzotta. Reggel nagyobb, este kisebb csészében likőrrel együtt tálalták a kávét– az ő nevükhöz fűződik a vacsora utáni fekete. Így vélekedik a franciákról egy korabeli újságíró: „A franciáknak az a kávé, mint a tea az angoloknak, a sör a németeknek, az eau de vie az oroszoknak, az ópium a törököknek vagy a forró csokoládé a spanyoloknak…” – írja Mary Banks, Christine Mcfadden, Catherine Atkinson által készített Nagy kávéenciklopédia. 

Ha páholyból szeretnénk nézni Párizs nyüzsgő közlekedését, a legjobb hely erre a Le Grand Hotelben lévő Café de La Paix, mely egykoron az arisztokraták egyik kedvenc helye volt, eleganciáját mai napig őrzi, csak kicsit felgyorsult körülötte az élet. Igazi ingyen kabaré a sok tülekedő autóst és motorost nézni, de a nagy bámészkodásban nem szabad elfelejtenünk egy pillantást vetni az árakra sem, mert a mi kalapunkat nem fogják elfogadni fizetség helyett. A bárpultnál egyébként mindenhol kedvezőbb áron lehet kávézni, mint asztaloknál ülve, így azok is magukba szívhatják a hely atmoszféráját, akik nem szeretnének túl sok eurót otthagyni. A kávézót és a hotelt ugyanaz a Charles Garnier nevű építész tervezte, mint a Palais Garnier Operaházat, így érdemes elidőzni egy kicsit a gyönyörű belső termekben, vagy a hotel híres télikertjében. A hely legendáriuma is lenyűgöző, ugyanis 1898-ban Oscar Wilde a teraszról nézte, ahogyan az Operaház tetejére felhelyezték az egyik arany angyalt. Az 1950-es években Marlene Dietrich is megfordult itt és akkora tömeg sereglett össze a kávézóban, hogy a pincéreknek külön útvonalat kellett kialakítaniuk a konyhából és a kasszától az asztalokhoz.

 Nehéz választani a szebbnél szebb kávézók közül – a művészek azonban tudtak…

Párizsban szinte minden sarkon szebbnél szebb kávéházak vannak, ezért nehéz kiválasztani a legszebbeket, vagy a leghíresebbeket. Nézzük most a művészek törzshelyeit! Minden negyedben az ott lakók stílusát és életmódját tükrözik a kávéházak. A Sacre-Coeur környékén, mely virágkorát az 1880-as évek Belle epoque-jától az első világháborúig élte a kis utcácskákban festők törzshelyeit találjuk, az Amélie csodálatos élete című filmből jól ismert Café des Deux Moulin is ezen a környéken található, vagy a Galette malomhoz tartozó étterem kávézó, melyet Renoir festménye örökít meg.

 Az első világháború után Montmartre-ról a Szajna bal partjára helyezték át székhelyüket a művészek, a görög múzsák lakhelyéről, a Parnasszosz hegyről elnevezett Montparnasse negyedbe. Sok magyar alkotó is élt itt, többek között Ady Endre, Bölöni György és Tihanyi Lajos is. A századfordulón egyszerű bérházak, kocsmák és bisztrók álltak itt, amelyeket még a kispénzű költők, írók, grafikusok és festők is meg tudtak fizetni. Az is előfordult, hogy pénz híján festménnyel fizettek, majd a tulajdonosok a fizetségül kapott képekkel díszítették éttermeiket. A kis kávéházakból, bisztrókból kinőtt a világhírű Le Dome kávéház, a Closerie des Lilas kávézó, étterem és söröző vagy a La Rotonde kávéház, ahol az egyik asztalnál festette Modigliani kortársainak arcképét. Baudelaire, Verlaine, Manet és az École de Paris köréhez tartozó avantgárd művészek is mind itt találkoztak. 

A Le Dome Kávéház belseje

 A La Rotonde terasza

Hogy isszák a kávét Párizsban?

A párizsiak kedvence reggelihez a café au lait, vagyis kávé tejjel, mely forró, de nem gőzölt tejjel készül, széles karimájú csészébe öntik és általában ropogós bagettel, vagy ínycsiklandozó croissant kíséretében fogyasztják. A nap további részében pedig a café crème a legnépszerűbb, melyet közepesen sötétbarnára pörkölt, vagyis francia pörkölésű kávéból állítanak elő, kifejezetten nagy nyomáson főzik, és ennek köszönhetően jön létre a kávé tetején a különleges hab, a crema. Miközben ezt a finomságot kortyolgatják, élvezettel nézegetik a kávéházi asztaloknál ülve az utcán korzózó embereket. A székek ugyanis gyakran nem egymással szemben, hanem a kilátás felé fordítva egymás mellett vannak elhelyezve.

A Ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét mintájára itt az új filozófia: Ha az élet kávébabbal teli madárürüléket ad, csinálj belőle kávét. A kezdetben parazitának tartott, kávét dézsmáló madár és a kávétermesztők kapcsolata ma már idillinek mondható, hiszen mindenki profitál belőle.

Brazília a világ legnagyobb kávétermelő országa, néhány különleges, elit kávétípussal is rendelkezik. Ezek közül az egyik (világviszonylatban is) legjobb és legdrágább fajta a jacu kávé, mely az „előállításában komoly szerepet vállaló madárról kapta a nevét.

Ismerjük meg ezt a fura madarat

A jacu a guán brazil elnevezése, a tyúkalakúak rendjébe és a hokkófélék családjába, azon belül a Penelope nembe tartozó madárcsoport. A méretre és kinézetre is leginkább pulykára emlékeztető szárnyas Közép-Amerika déli, Dél-Amerika északi részén, valamint a Karib-szigeteken található trópusi erdők lakója, így az erdőirtások miatt az egyik legfenyegetettebb madárfajjá vált. Ezenkívül egy másik nagy veszély is leselkedik rá: húsáért a vadászok egyik kedvelt célpontja. Pedig a jacu rendkívül fontos a trópusi ökoszisztéma fenntartásában; mivel elsősorban vega életmódot folytat (bár a diétájába időnként becsusszan egy-két rovar), a bimbók, virágok, termések elfogyasztásával, majd elpottyantásával segíti a növénymagok szétszórását. 

Hogyan és milyen kávét csinál a jacu?

És itt érkezünk el a témánk szempontjából fontos részhez: a madár egyik kedvenc eledele a kávécserje szép, vörös, érett cseresznyéje. Elsősorban Brazília erdős lejtőin, az árnyékban termesztett kávéültetvényeket rohamozzák meg. Hogy mit szólnak ehhez a farmerek? Nos, az elején aligha repestek az örömtől, amikor a kártevő madár megdézsmálta a nagy gonddal nevelgetett termést. Később azonban (a cibetmacska-ürülékből készült kopi luwak kávé után szabadon) egyes gazdaságokban megtanulták előnyükre fordítani a helyzetet. Bár nem kevés energiába és pénzbe került rávenni a munkásokat arra, hogy az elegáns, piros bogyók szüretelése helyett madárürüléket hajkurásszanak az erdőben, a módszer végül bevált és kifizetődött. 

Pedig az elején voltak ám kétségek. A magokkal, bogyókkal táplálkozó madarak többsége zúzógyomorral rendelkezik, amely a magokat feltöri és összemorzsolja, így azt hihetnénk, a lenyelt kávébabnak nincs sok esélye arra, hogy egyszer még finom, drága kávé váljon belőle. Szerencsére a jacu zúzája fejletlen, így a babok komolyabb sérülés nélkül ússzák meg az utazást, amely egyébként nagyon gyors, kb. 20 perc - egy óra. Mivel a madárnak nincs sok ideje messzebbre kóborolni, az ürülék a kávénövény közelében található, mely megkönnyíti a babkereső munkások dolgát. A babokat összegyűjtik, megtisztítják és kiszárítják.

A cibetmacskához hasonlóan a jacu is nagyon szigorú zsűrinek bizonyul: csak a legérettebb, legszebben pirosló, legnagyobb és leglédúsabb, egyszóval a legjobb kávécseresznyéket tartja érdemesnek arra, hogy a gyomrába kerüljenek. Olyan, látszólag tökéletes bogyókat is kiselejtez, amelyeket a legtapasztaltabb kávészüretelő is gondolkodás nélkül begyűjtene, így valóban csak az igazán minőségi termést választja ki. 

Cibetmacska vs. jacu madár: melyikük ad jobb kávét?

Állítólag míg a Kopi Luwak kávé robustát is tartalmaz, gyakran nagyobb százalékban, mint arabicát, addig egyes brazil farmerek tudatosan csak arabicával etetik a jacut. Mivel a madár nem fogyaszt húst, a kávébab nem kerül kapcsolatba olyan állati fehérjékkel és gyomorsavval, mint a macska szervezetében, így az íze is más lesz. Az eredmény egy mogyorós zamatú, édes ánizsra emlékeztető, finom kávé. Míg a normál kávé kilója 3-4 dollár között vásárolható meg, addig egy kilónyi jacu kávéért 55 dollárt is elkérnek. 

Mire jó még a jacu?

Az őshonos fák mintegy felének szüksége van a madarakra, a jacuhoz hasonló nagytestű szárnyasok szerepe pedig különösen fontos, hiszen ők azok, akik a nagyobb terméseket is képesek lenyelni és így magjaikat elterjeszteni. A jacu tehát a természetvédelem egyik kulcsfigurája, mellyel a gyümölcs – és más őshonos fák árnyékában termesztett organikus kávét nevelő farmerek szívesen „dolgoznak együtt”.

A kávétermesztő – erdő – jacu háromszögben tehát mindenki profitál a másikból: a madár az erdőnek köszönheti élőhelyét, az embernek pedig azt, hogy organikus gazdálkodásával változatos, ideális élőhelyet ad neki. Az erdő a jacunak köszönheti az egyes fafajok magjainak terjesztését, az embernek a sokszínűsége megóvását (egyes farmokon akár 100 különböző fafaj található), végül a farmer az erdőnek köszönheti a kávécserjének nyújtott ideális, árnyékos terepet, a jacunak pedig egy különleges, sok pénzért eladható kávét.

Kapcsolódó cikkek:

Kávé aranyárban egy cibetmacskától

Ilyen íze van a macskaürülékből készült kávénak  

Amit a kávécseresznyéről tudni érdemes