Kávéklub

A török nagykövet ismertette meg XIV. Lajossal a gőzölgő feketét 1669-ben, sőt a Napkirály kastélyában rabszolgákkal, porcelán csészében kínálta meg a jelenlévőket. Az arisztokraták körében ezután természetesen gyorsan elterjedt a kávézás. Bár 1672-ben már megnyitották kapuikat a kávéházak elődeinek tekinthető intézmények, körülbelül 10 év múlva kezdtek különválni a bároktól és hűsítőket áruló helyektől a kávéházak, vagyis ezután kapták a „café” nevet, mivel egyre több kávét fogyasztottak a vendégek más innivalók és ételek mellett. A leginkább mérföldkőnek számító kávézó, a magát a világ legrégebbi kávéházának nevező Procope, melyet Francisco Procopio dei Coltelli alapított 1686-ban. 

Az elkövetkező időben minden nagy név, és mindenki, aki nevet szeretett volna szerezni magának az irodalmi, művész vagy politikai életben, állandó vendégnek számított a Procope-ban.  La Fontainetől kezdve, Rousseau, Balzac, Victor Hugo is itt iszogatta feketéjét. A 18. században a szabadgondolkodók találkozóhelye lett a kávéház. A forradalom idején Robespierre, Danton és Marat is itt találkoztak. A legenda szerint Bonaparte Napoleon pedig egyik kalapját hagyta a kávézóban zálogul, ami a mai napig ki van állítva, csakúgy, mint ahogy Voltaire asztalát is kis réztábla jelzi.

„ A franciáknak az a kávé, mint a tea az angoloknak…”

A Café de la Paix urakat, az Les Deux Magots és a Café de Flore az értelmiségi osztály képviselőt vonzotta. Reggel nagyobb, este kisebb csészében likőrrel együtt tálalták a kávét– az ő nevükhöz fűződik a vacsora utáni fekete. Így vélekedik a franciákról egy korabeli újságíró: „A franciáknak az a kávé, mint a tea az angoloknak, a sör a németeknek, az eau de vie az oroszoknak, az ópium a törököknek vagy a forró csokoládé a spanyoloknak…” – írja Mary Banks, Christine Mcfadden, Catherine Atkinson által készített Nagy kávéenciklopédia. 

Ha páholyból szeretnénk nézni Párizs nyüzsgő közlekedését, a legjobb hely erre a Le Grand Hotelben lévő Café de La Paix, mely egykoron az arisztokraták egyik kedvenc helye volt, eleganciáját mai napig őrzi, csak kicsit felgyorsult körülötte az élet. Igazi ingyen kabaré a sok tülekedő autóst és motorost nézni, de a nagy bámészkodásban nem szabad elfelejtenünk egy pillantást vetni az árakra sem, mert a mi kalapunkat nem fogják elfogadni fizetség helyett. A bárpultnál egyébként mindenhol kedvezőbb áron lehet kávézni, mint asztaloknál ülve, így azok is magukba szívhatják a hely atmoszféráját, akik nem szeretnének túl sok eurót otthagyni. A kávézót és a hotelt ugyanaz a Charles Garnier nevű építész tervezte, mint a Palais Garnier Operaházat, így érdemes elidőzni egy kicsit a gyönyörű belső termekben, vagy a hotel híres télikertjében. A hely legendáriuma is lenyűgöző, ugyanis 1898-ban Oscar Wilde a teraszról nézte, ahogyan az Operaház tetejére felhelyezték az egyik arany angyalt. Az 1950-es években Marlene Dietrich is megfordult itt és akkora tömeg sereglett össze a kávézóban, hogy a pincéreknek külön útvonalat kellett kialakítaniuk a konyhából és a kasszától az asztalokhoz.

 Nehéz választani a szebbnél szebb kávézók közül – a művészek azonban tudtak…

Párizsban szinte minden sarkon szebbnél szebb kávéházak vannak, ezért nehéz kiválasztani a legszebbeket, vagy a leghíresebbeket. Nézzük most a művészek törzshelyeit! Minden negyedben az ott lakók stílusát és életmódját tükrözik a kávéházak. A Sacre-Coeur környékén, mely virágkorát az 1880-as évek Belle epoque-jától az első világháborúig élte a kis utcácskákban festők törzshelyeit találjuk, az Amélie csodálatos élete című filmből jól ismert Café des Deux Moulin is ezen a környéken található, vagy a Galette malomhoz tartozó étterem kávézó, melyet Renoir festménye örökít meg.

 Az első világháború után Montmartre-ról a Szajna bal partjára helyezték át székhelyüket a művészek, a görög múzsák lakhelyéről, a Parnasszosz hegyről elnevezett Montparnasse negyedbe. Sok magyar alkotó is élt itt, többek között Ady Endre, Bölöni György és Tihanyi Lajos is. A századfordulón egyszerű bérházak, kocsmák és bisztrók álltak itt, amelyeket még a kispénzű költők, írók, grafikusok és festők is meg tudtak fizetni. Az is előfordult, hogy pénz híján festménnyel fizettek, majd a tulajdonosok a fizetségül kapott képekkel díszítették éttermeiket. A kis kávéházakból, bisztrókból kinőtt a világhírű Le Dome kávéház, a Closerie des Lilas kávézó, étterem és söröző vagy a La Rotonde kávéház, ahol az egyik asztalnál festette Modigliani kortársainak arcképét. Baudelaire, Verlaine, Manet és az École de Paris köréhez tartozó avantgárd művészek is mind itt találkoztak. 

A Le Dome Kávéház belseje

 A La Rotonde terasza

Hogy isszák a kávét Párizsban?

A párizsiak kedvence reggelihez a café au lait, vagyis kávé tejjel, mely forró, de nem gőzölt tejjel készül, széles karimájú csészébe öntik és általában ropogós bagettel, vagy ínycsiklandozó croissant kíséretében fogyasztják. A nap további részében pedig a café crème a legnépszerűbb, melyet közepesen sötétbarnára pörkölt, vagyis francia pörkölésű kávéból állítanak elő, kifejezetten nagy nyomáson főzik, és ennek köszönhetően jön létre a kávé tetején a különleges hab, a crema. Miközben ezt a finomságot kortyolgatják, élvezettel nézegetik a kávéházi asztaloknál ülve az utcán korzózó embereket. A székek ugyanis gyakran nem egymással szemben, hanem a kilátás felé fordítva egymás mellett vannak elhelyezve.

Idén ünnepelte fennállásának 120. évfordulóját a New York Kávéház, ami kiváló apropó arra, hogy ismét írjak az  „Öreg Hölgyről”, amely Budapest szerintem leghangulatosabb kávéháza, néhány éve pedig a világ legszebb kávéházait összegyűjtő lista élére került, ezzel a kijelentéssel pedig a Tripadvisoron is sokan egyetértenek. A New York ma is kiérdemli népszerűségét, aranykorát azonban a 19. és 20. század fordulóján élte, lássuk, hogyan is vált a palota a művészetek egyik központjává.

Hogy miért New York?

A Fővárosi Levéltár online anyagai szerint a New York története Max Aufrichttel, vagy magyarosított nevén dr. Arányi Miksával kezdődik, aki jogi diplomájának megszerzése után Párizsba utazott, és egy kávéházban – ahol akkoriban az üzletek köttettek -, találkozott a New York biztosítótársaságának igazgatójával. Miksa megbízást kapott egy magyarországi hálózat kiépítésére, mivel a társaságnak minden európai fővárosban volt egy reprezentatív épülete, így Budapesten is kiírták a pályázatot a tervek elkészítésére és Hauszmann Alajos irányításával felépült az olasz reneszánszra támaszkodó, eklektikus stílusú New York palota.

Már az első vendégek is azt kívánták, soha ne zárjon be a New York

Az 1894. október 23-án megtartott ünnepi megnyitón mindenki ott volt, aki számított: közéleti személyiségek, írok, költők és más művészek. A legenda szerint egy jókedvű újságírócsoport élén Molnár Ferenc a Dunába dobta a kávéház kulcsát, hogy az ne is tudjon bezárni többet. Bár ez inkább „csak amolyan városi legenda” lehet, ugyanis Molnár Ferenc ekkor még a Lónyay utcai Református Gimnázium tanulója volt, így a kulcsbedobásra – ha megesett egyáltalán -, talán inkább az 1927-es újranyitáskor kerülhetett sor. 

„A New York minden előkelőségével is demokratikus kávéház volt, egyformán vonzotta az arisztokratákat, a nyárspolgárokat és a bohémokat az, hogy nyári estéken a vakító villamoslámpa változatlan közönnyel gyűjti maga köré a mindenféle és mindenfelé céltalanul tévelygő lepkéket és bogarakat. Varázsának senki sem tudott ellenállni. Mindenki mindenkit ismert benne. A pincér rögtön kiszolgált, meg sem várta, hogy rendelj valamit. Szó nélkül megkaptad mindennapi feketédet és hozzá a tintatartót meg az írópapirost” - írta a New Yorkról Heltai Jenő, az egyik törzsvendég.

Kávéház és írói műhely egyben

A New York azonban akkor vált igazán „irodalmivá”, amikor a kilencszázas évektől kezdve a Harsányi fivérek vették át a vezetést. Bevezették az „írótálat” vagy másként a „kis irodalmit”, ami egy kevés sonka, szalámi és sajt volt csinosan tálalva „fillérekért vagy hitelre” kizárólag az írók számára, a raktárhelyiségben pedig nagy mennyiségben állt rendelkezésre tinta és írókészletek is.

A Nyugat 25 éves jubileumán: többek között Szép Ernő, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Török Sophie, Füst Milán, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes

Itt működött 1908-tól a Nyugat szerkesztősége, a karzaton szerkesztette a folyóiratot Osvát Ernő, ahol emléktáblája ma is látható, és biztos érzékkel választotta ki a tehetségeket a rengeteg írójelölt közül, akik kézirataikkal keresték meg: Móricz a Hét krajcárral, Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszaival. A New Yorkban alkotott Ady Endre, Krúdy Gyula és Molnár Ferenc is. A vidéki újságírók első útja Pesten szintén a New York kávéházba vezetett, hogy kapcsolatokat és információt szerezzenek. Az Erzsébet körúti fronton lévő, ellipszis alakú, óriási „veseasztal” körül tanyáztak a rettegett kritikusok is, akik minden művészeti és irodalmi eseményt kitárgyaltak. A levéltári iratok szerint a legendás mondás járta, hogy „a feketekávéval együtt egy-két eleven írót is elfogyasztottak”.

Később Kertész Mihály, Michael Curtiz-ként a Casablanca című filmért nyerte el a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat

A modernkori felvirágzás

Az aranykor összművészeti szentéllyé emelte a kávéházat, mivel 1912-ben a film- és a moziszakma kialakulásában is nagy szerepet kapott. Ide járt Korda Sándor és Kertész Mihály is, akikből később világhírű rendező lett. Janovics Jenő, akit a magyar filmgyártás megteremtőjeként tisztelhetünk, szintén gyakori vendég volt a New Yorkban, a legenda szerint az egyik kritikus tanácsát kérte, kiből faraghatna rendezőt. A kritikus rámutatott egy sápadt, húszéves, hórihorgas fiatalember és azt mondta: „Valami Korda”.

A századforduló nagy forgatagából, a képzőművészek sem maradtak ki, természetesen nekik is a New York volt a törzshelyük, és megalakították a MIÉNK csoportot, vagyis a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét, élükön Szinyei-Merse Pállal. A New York zenés kávéház is volt, kezdetben cigányzene szórakoztatta a közönséget, sőt télen katonazene is. A vendégek között előadóművészek és komponisták is akadtak szép számmal. Kacsóh Pongrác például a kávéház sárga szalonjának zongorája mellett komponálta a János vitéz melódiáját, de a magyar operett kiválóságai, például Huszka Jenő és Kálmán Imre is megfordultak itt.

Viharos 20. század és újjáéledés

Az első aranykornak az első világháború vetett véget, az írók szétszóródtak, a Nyugat is visszaköltözött a Centrálba. A művészkávéház-jelleg megmaradt ugyan, de a régi hangulat a múlté lett. A kávéház egyszerű szórakozóhellyé vált, még a hamutartókon is ez volt olvasható: „Ne politizálj, szórakozz!”. Volt egy második felvirágzás, amikor idecsalogatták a Nemzeti Kaszinó legelőkelőbb vendégeit, ettől kezdve ismét „sikk” volt a New Yorkba járni, de a II. világháború ennek is gyorsan véget vetett. A háború alatt az épület megsérült, a kávéház bezárt. Az ezredforduló után egy felújításnak köszönhetően az épület és a kávéház visszanyerte régi fényét.

Nagyon örülök, hogy végül újranyitott a New York és annak is, hogy igyekeztek az eredeti hangulatot megidézni a felújítás során, így ma is megnézhetjük, hol alkottak száz éve az írók, költők, művészek, hiszen a fényűző, arannyal és márvánnyal borított kávéházban ma is érződnek az első aranykor fényei és visszaköszön a századforduló alkotóinak ihletett világa.

Fellázadtak a nők a kávéházak ellen – persze mindez nem napjainkban, hanem 1674-ben történt. Az Abesszin-félszigetről származó kávécserjét és a terméséből készült italt évszázadokon át heves viták övezték. A kávét a 15. században fedezte fel magának Európa, arról azonban sokáig nem volt egyetértés, hogy a kávét támogatni, vagy tiltani kell. A 21. században illatos, frissítő nedűként gondolunk a kávéra, de az ital hódító útja különböző állomásain más és más megítélés alá esett.

A muszlimok között azért terjedt el viszonylag gyorsan, mert a Korán által tiltott alkohol helyett fogyasztották. A Közel-Kelet arab országai után Törökországon keresztült került Európába. Itt azonban először idegenkedtek tőle, mivel a fekete levet a sátán italának tekintették, ezért VIII. Kelemen pápa véleményét kérték róla, aki végül engedélyezte a fogyasztását.

VIII. Kelemen pápa, miután maga is megkóstolta és nagyon megkedvelte az italt, áldását adta a kávéra

A kávé fogyasztását már az arab kultúrában is közösségi élményként élték meg, qahveh khaneh-nek nevezett találkozóhelyeiken zenét is hallgattak, sakkoztak, különféle performanszokat néztek és információt cseréltek az Amerikai Kávészövetség szerint.

Az európai értelemben vett "kávéházak", sőt, az irodalmi kávéházak története 1554-ben, Konstantinápolyban kezdődik. Az első olyan nyilvános létesítmény ötlete és megnyitása, ahol kávéfőzetet fogyasztanak, két szíriai kereskedőtől, Semtől és Hakemtől származik, mely jó alkalmat kínált egy kis háborúra a kávé lelkes hívei és a puritán, komor hívők között, akik nem nézték jó szemmel e "kicsapongó" helyek szaporodását. A szimpatizánsok mindazonáltal "a tudás és a művelt emberek iskolájának” nevezték ezeket a létesítményeket, ahol költők és írók, sakkjátékosok, rangos hivatalnokok és a szeráj kereskedői gyülekeztek. A kávé hívei és a vakbuzgók között véres verekedésekre került sor, ami a török hatóságokat arra kényszerítette, hogy bezárják ezeket az intézményeket. Ez nem tartott túl sokáig, mert aki egyszer megkedvelte a kávét, az nem nagyon akarta távol tartani magát tőle.

Hagyományos török kávéház

A kávé frissítő hatása miatt sokan értelmezték félre hatását és működését az évszázadok során, nyugaton épp úgy, mint keleten. Európa valamennyi országában, kivéve Hollandiát és Itáliát, a lelkes hívek és ádáz ellenfelek több évtizeden át hadakoztak egymással. Alig ürültek ki az első kávéscsészék Marseille-ben, amikor 1644-ben egy orvosi testület – bizonyára a bor védelmében -, hevesen fellépett "a veszedelmes ital ellen, amelyből valamennyi baj fakad, leginkább azok számára, akik epés vagy melankolikus vérmérsékletűek, kiknek mája és agya természettől fogva meleg, végül pedig azoknak, akiknek elméje igen éles és vére forró".

Ezt követően más orvosok és botanikusok folytattak hosszas értekezéseket a kávéemberi testre gyakorolt jótékony hatásáról; például arról, hogy ez az ital képes "megakadályozni, hogy a füst felszálljon a gyomorból a fejbe", vagy "majdnem biztosan megelőzi a gutaütést, a bénulást, az álomkórt és szinte minden más mélyalvási betegséget".

Később a történetírók és irodalmárok is hozzátették a magukét. Montesquieu például ezt írta: "Ha én volnék a király, bezáratnám a kávéházakat, mert akik e helyeket látogatják, sajnálatos módon felfűtik az agyukat. Jobban szeretném a kocsmában látni őket részegeskedés közben: legalább csak magukkal tennének rosszat, míg az a részegség, amit a kávé okoz, veszedelmessé teszi őket az ország jövőjére nézve."

Jules Michelet egy évszázaddal később szenvedélyesen írt a kávéról, egy új kor kezdeteként köszöntötte a kávéházak megjelenését: "Megfosztották trónjától a kocsmát, az undorító kocsmát, ahol XIV. Lajos fiatalkorában a hordók és a lányok között hempergett. (...) A kávé eltörli a képzelet füstjeinek homályos és súlyos költészetét, és a jól felfogott valóságból csiholja az igazság szikráját és villámát – az antierotikus kávé, amely a szellemi izgalom által lecsendesíti a nemi vágyat."

A londoni serfőzők és más hazafiak féltették kocsmáik forgalmát és egyre több támadást intéztek a kávé ellen, és meglepő módon a nők is a kocsmárosok pártjára álltak. 1674-ben született meg a „The Women’s Petition Against Coffee” nevű csoport petíciója, amely bemutatja "azokat a komoly hátrányokat, amiket a női nem számára ennek a sorvasztó és gyengítő italnak a túlzott fogyasztása jelent". Ebben azzal vádolták a kávét, hogy férjeiket nemző képtelenné teszi. Az felháborodás hátterében az lehetett, hogy a férfiak, a kocsmák mellett a kávéházakat is látogatták, így kevesebb időt töltöttek otthon, mint azelőtt. A következő évben II. Károly parancsára kísérlet is történt a kávéházak, mint „ördögi létesítmények” bezárására, ez azonban majdhogynem lázadást eredményezett: tizenöt nap múlva egy újabb rendelet megengedte, hogy újra kinyissanak, bár felügyelet mellett.

Szerencsére ma már tudjuk, hogy a kávé nem az ördög itala, és bár nem szoktunk ezen gondolkodni, de a kávéfogyasztásnak és a kávékultúrának nagyon sokat köszönhetünk-: gondoljunk csak az irodalmi kávéházakra, vagy napjainkban a hétköznapi dolgokra, a kávézókban szakdolgozatot író egyetemistákra, az első randevún a sarokban megbújó fiatal párra, vagy a hétfő reggeli papírpoharas „sétálós” kávénkra: mi minden hiányozna kávézók nélkül!

A korabeli kávéfogyasztási szokásokról Loránd Gáspár „Boldog Arábia” című úti jegyzetében olvastam, ebben további érdekességeket találhattok a témában.

Olaszországban nagy hagyománya van a kávézásnak, elsősorban az espresso élvezetének, nem csoda, hogy a kávéházi kultúra is hamar megvetette a lábát az országban. Az első kávéházak a 18. században nyíltak – még az egységes Olaszország létrejötte előtt -, és sok még ma is működik közülük és őrzi eredeti formáját. Ebben a bejegyzésben ezeket a hangulatos kávézókat szeretném megmutatni nektek.

Caffé Florian, Velence

Olaszország egyik legrégebbi kávéháza, a Caffe Florian 1720-ban nyílt meg, akkor még „Caffe alla Venezia trionfante”, magyarul győzedelmes Velence néven, a köznyelv viszont első tulajdonosa, Floriano Francesconi után Caffe Florianra keresztelte át. Olyan neves vendégek fordultak meg itt, mint Göthe vagy Casanova. Apropó Casanova: sokáig ez volt az egyetlen kávéház Velencében, amelyet hölgyek is látogathattak.

A kávézóban jelenleg is látható falfestmények a 19. század elején készültek, amikor újradekorálták az akkora már négy teremből álló kávéházat. Az egyik termet híres férfiak portréi díszítik, a másodikat jelenetek az emberiség fejlődésről (úgy a művészetek, mint a tudományok területén), a harmadikat távol-keleti ihletésű motívumok, míg a negyedik teremben a négy évszakot megtestesítő négy nőalak festményét láthatják a vendégek. A 20. században egy ötödik teremmel bővült a kávéház, amelyet gazdagon díszített tükrökkel és aprólékos faberakással díszítettek.

Caffé Greco, Róma

Róma egyik legismertebb és legrégebbi kávézója a Caffé Greco, amely az ország második legrégebbi, ma is működő kávéháza is egyben a velencei Caffé Florian után. 1760-ban alapították, nevét görög tulajdonosa után kapta. Megfordult itt Stendhal, Byron, Keats, Ibsen, Andersen, Menderson, Wagner, sőt Liszt Ferenc is, és még sorolhatnánk a híres művészeket, akik egykor a kávéház vendégei voltak. A Caffé Greco napjainkban is művészek és politikusok kedvelt találkozóhelye, mi több, a kávézó maga is szerepet kapott egy 2013-ban megjelent regényben, a „The Cana Mystery”-ben.

Caffé Fiorio, Torino

A Café Fiorio a hangulatos Via Po sugárúton található, amelyet szinte végig árkádos épületek szegélyeznek. A kávézó is itt, az árkádok alatt bújik meg, s bár kívülről nem tűnik fényűzőnek, odabent békebeli hangulat és gazdagon díszített belső tér várja a vendégeket.

A kávézót 1780-ban alapították, és hamar a művészek, a politikusok és a városi értelmiség kedvelt találkozóhelye lett. Törzsvendégei közé tartozott például Camillo Cavour, az első olasz miniszterelnök is.

Caffé Pedrocchi, Pádova

A Caffé Pedrocchi különlegessége, hogy termeit különböző stílusokban díszítették, eklektikus díszítése az olasz építész, Giuseppe Jappelli munkáját dicséri. A kávéháznak történelmi jelentősége is van, hiszen komoly szerepet kapott a Habsburg-dinasztia elleni 1848-as felkelésben.

A kávézót a bergamói Francesco Pedrocchi alapította, aki rendkívül kedvező helyet választott az egyetem, a városháza és a piactér közelében. Francesco halála után fia, Antonio vette át apjától a kávézó vezetését, aki kibővítette a létesítményt, amely így már az egész épületet elfoglalta, és ő kérte fel Japellit is, hogy álmodja újra a kávéház belső kialakítását. Ekkor került kialakításra többek között a görög, a római és a reneszánsz terem is.

Antonio halála után egyik tanítványára hagyta a kávéházat, aki azonban végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a tulajdonjog Pádova városára szálljon, a mindenkori városvezetéstől pedig azt kérte, hogy őrizzék meg az épületet és az ott található értékeket, de közben fejlesszék is tovább legjobb tudásuk szerint.

A felsorolást persze folytathatnánk, hiszen Olaszország minden városában találhatnánk tucat számra olyan kávéházakat, amelyeket érdemes megnézni, kipróbálni, megmutatni, de azt hiszem, a 18. századi olasz kávéházak hangulatát sikerült így is megidéznem :)

A kávé először az 1890-es évek végén jelent meg Kínában, amikor egy francia misszionárius kávécserjéket ültetett Jünnanban, Kína egyik déli tartományában. A finom aromájú ital nem nyerte el azonnal a helyiek tetszését, és az ezt követő évszázadban is szinte észrevétlen maradt. Az elmúlt húsz évben viszont óriási változás következett be a világszerte teakultúrájáról híres Kína kávéfogyasztásában: napjainkban a kávé népszerűsége vetekszik a teáéval.

Néhány évtizeddel ezelőtt a nagy nyugati kávégyártó cégek rájöttek, hogy piacaik növelése érdekében világszerte népszerűvé kell tenniük a kávét, és Kínába is el kell jutniuk. Így is tettek, és 1990-ben megnyíltak az első kávézóláncok, amelyek azóta gomba módra szaporodnak, méghozzá úgy tűnik, hogy a hagyományos teaházak rovására. A brit Mintel piackutató cég jelentése szerint míg 2007-ben 15 898 kávézó volt Kínában, addig 2012-ben ennek már több mint a kétszerese üzemelt. A teaházak száma viszont csak 4 százalékkal nőtt ugyanebben az időszakban, 2013-ban pedig 50 984 volt a számuk.

Egyelőre a teázók vezetnek, de a kávéházak számának és a kávé iránti keresletnek a növekedése komolyan fenyegeti a kínai teakultúrát. A hagyományos teaházak napjainkban főleg a turistákat és az idősebb, jómódú fogyasztókat célozzák meg, és nem tesznek erőfeszítést arra, hogy népszerűsítsék ezt a stílust a fiatalok körében is, akik eközben már a kávékultúrába nőnek bele. Iparági szakértők szerint az 1,3 milliárd lakosú ázsiai országban már több mint 200-250 millió kávéfogyasztó van. Ez azt jelenti, hogy Kína utolérte az Egyesült Államok kávépiacát, és még így is hatalmas növekedési potenciál van benne.

Érdekes azonban, hogy a kínaiak szinte sosem kávébabból készítik a kávét: otthon a legtöbben szinte kizárólag instant kávét isznak, de legszívesebben kávézókban fogyasztják az aromás italt. A legnépszerűbbek az olyan nyugati láncok, mint a Starbucks és a Costa Coffee, de akad néhány ázsiai kihívójuk is, például a dél-koreai tulajdonú Paris Baguette és a hongkongi Pacific Coffee.

A fenti adatok sokak szerint aggodalomra adnak okot, de ha jobban belegondolunk, a tea- és a kávéfogyasztás egyáltalán nem zárja ki egymást. Én például egyik nélkül sem tudnék huzamosabb ideig meglenni, és valószínűleg elég sokan így vagyunk ezzel. Épp ezért abban is biztos vagyok, hogy a két ital jól megfér majd egymás mellett Kína jövőjében. A pánik helyett próbáljunk meg örülni annak, hogy a Föld egyik legnagyobb országában is egyre többen élvezhetik a kávé finom ízét és jótékony élettani hatásait.